Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)

2020-05-01 / 130. szám

2020 MÁJUS | egység 27 KÖZÖSSÉG | KILE – Szintén a közelmúltban derült fény egy szomorú jelenségre: a ka­rantén idején sok otthonban nö­vekszik a családon belüli erőszak. Mennyire tapasztalják ennek a va­lóságtartalmát eddig? – Az elején vagyunk egy megjósol­hatatlanul alakuló folyamatnak. Hosszú ideje képzelt ellenségek hi­báz tatására épül a politika. Nem cso­da, hogy az idősektől való ellenséges el határolódásnak is számos jelét ta­pasztaljuk már. Meg kell azonban emlékeznünk ren geteg pro bono segítésről is. Ezek erősíthetik a jövőbe vetett hitünket. – Miért választotta ezt a tevékenysé­get? Mi vitte ebbe az irányba? – Megözvegyültem, és elvesztettem az élettel való kapcsolatomat, egy­szerűen kicsúszott a talaj a lábam alól. Pedig voltak fontos feladataim, például volt egy rám bízott gyerek, akit fel kellett nevelni. Akkoriban reklámgrafikusként dolgoztam főál­lásban. Egész véletlenül rátaláltam a „Kék Vonalra”, amely egy segély­szolgálat, és gyerekekkel foglalko­zik. Ott kezdődött új hivatásom, nagyon sokat tanultam a gyakorlat­ból. Pár évvel később csináltuk meg a DélUtánt. – Hogy telnek mindennapjai? Elvileg csak három órában van te­lefonos szolgálatuk, mégis azt hal­lottam önről, hogy nagyon keveset, alig 4-5 órákat alszik naponta. – Sokat kell dolgozni, hogy fenn tud­junk maradni, minden szabadidőm­ben a pályázatokat írom, nincs olyan, aminek ne mennénk neki. A mi működésünkhöz évente mintegy négymillió forintra van szükségünk. Tavaly egy fillér állami támogatást nem tudtunk szerezni, erőtartaléka­ink végét járjuk. Ráadásul az, hogy a zöld számot nekünk most át kellett irányítani a saját készülékeinkre, ren­geteg plusz költséget is jelent. Ezzel együtt nekem ez a munka olyan a kezdetektől, mint egy terá­pia. Mivel az én családom, az uno­káim külföldön élnek, nincs olyan sok ember idehaza, akiket közel tudhatnék magamhoz. Vagyis a munkám tart életben, valahogy, ez az igazság. – Kit hív fel a szakember, ha saját magának kell segítség? – Vannak azért barátaim nekem is. Többségében nem az én korombeli­ek, de van kihez fordulnom nekem is. Furcsa, de induláskor sokkal töb­ben voltunk zsidó származásúak. Ta lán a velünk történt háborús él­módon mintha – még ha csak átme­netileg is – elillanna a saját bajunk. Ha mondjuk valakinek fáj a háta, és elkezd valami fontosat csinálni, ar­ra fog rájönni, hogy mire elvégezte dolgát, már nem is fáj a háta. Ami az én mindennapjaimat illeti: tényleg muszáj most mindenbe belekapasz­kodnunk, folyamatosan a pályáza­tokat írjuk, mert nagyon a lehetősé­geink végét járjuk. Tartalékainkból mények másként formálták a lelkivi­lá gunkat, mintegy indirekt módon hoz zásegítve bennünket ehhez a szolgálathoz. A társak többsége biológiai okok miatt sajnos már nem lehet velünk. – Ön azon kevesek egyike – talán háromezer magyar túlélőről tudni –, aki itt lehet közöttünk, 75 évvel a holokauszt után. Ön mivel tartja karban magát? Pár óra alvás mellett is, a beszélgetésünk alapján úgy ér­zem, friss és aktív lélek. Most, ami­kor szinte sosem látott méreteket ölt a bizonytalanság, mit tud ajánlani a bajbajutottak tömegeinek? – Mindenkinek azt tudom mondani, hogy ha egy picit körülnéz maga kö­rül — és nemcsak az idősebbek, ha­nem a saját sebeiket nyalogató fiata­labbak is –, akkor egész biztos, hogy talál magánál szerencsétlenebbeket a saját környezetében, még hogyha nem is személyesen ismerik egymást. Abban a pillanatban, ahogy el kez - dünk másokkal foglalkozni, va rázs­latos dolgok történhetnek. Amint fontosabbat találunk annál, mint hogy sajnáljuk magunkat, érdekes élünk. Ha így megy tovább, keve­sebb mint másfél évünk van hátra. – Nem gondolt arra, hogy valami­lyen zsidó szervezethez is jelent­kezik támogatásért? Egy lelkise­gély-szolgálatot vezet, ráadásul a holokauszt alatt átélt saját tapasz­talatai ebben még segítenek is ön­nek. Önkéntesként értékmegőrzést is művel. Mások ennél kevesebb dolog miatt is sorban állnak támo­gatásokért. – Én úgy gondolom, hogy ha én zsidó szervezeteknél kalapoznék, akkor esetleg kizárhatnám minda­zokat a kollégákat, akik nem zsidók. Alapszabályunk kimondja ugyanis, hogy pártoktól, felekezetektől és mindenfajta előítélettől függetlenül dolgozunk. Csak az életkor számít. Ha én elkezdenék hálálkodni egy zsi­dó szervezetnek, akkor az már elkö­telezettség volna, és ezt nem tehetem meg. A szponzorok között viszont boldogan említenék bármilyen zsi­dó szervezetet, amely támogatására érdemesnek tartana bennünket. Eredetileg megjelent a Neokohn internetes portálon

Next

/
Oldalképek
Tartalom