Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-05-01 / 130. szám
egység | 2020 MÁJUS 14 HOHMECOLÓ | PORTRÉ a többi nő is, ellátták, tudakolták, mire van szüksége, hogy rendben van-e. Minden szülő nő ugyanazon a területen volt, beszélgettek, megosztották az élményeiket, érzelmeiket, érzéseiket. A faluban nagyon fontos volt a rituális tisztaság, illetve tisztátlanság (táhárá és tumá), valamint a szentség (kedusá) kérdése. Többek között ez választotta el a zsidókat a nem-zsidóktól” – magyarázza Tova. – „Ha egy zsidó véletlenül hozzáért egy nem-zsidóhoz vagy bármihez, ami tisztátalan volt, azonnal elment megmerülni a mikvében. Ha egy férfi valami tisztátalanhoz ért, nem ment addig haza, míg meg nem merült a mikvében. Az érintés által ők maguk is tisztátalanok lettek, és meg kellett tisztulniuk a megmerüléssel. Erre a tengerben került sor.” Mesélnek a falvaikban zajló életről is: „A faluban nagyon-nagyon egyszerű volt az élet. A lakók földművesek voltak, mezőgazdasággal foglalkoztak. A közösség két részből állt, az egyszerű emberekből és a keszekből [az etiópiai zsidók rabbijaiból]. A gyerekek jöttek-mentek, együtt játszottak. Azt meséli az édesanyám, hogy volt ott egy kisborjú, akit nagyon szerettem, úgy neveztem: Vorke – aranyom. Ha meglátott, odajött hozzám, dörgölőzött, megnyalta az arcomat, a fejemet. Nagyon egyszerű és természetes volt ott az élet.” „A férfiak hagyományosan a földet művelték, esetleg valamilyen mesterséget űztek, kovácsok, takácsok, szerszámkészítők voltak” – teszi hozzá Gete rabbi, aki egy másik, zsidók lakta faluban nevelkedett – „A nők a háztartáshoz szükséges eszközöket készítették el, például agyagedényeket korongoztak. Nagyon egyszerű, de boldog életet éltünk. Én már 5-6 éves koromban pásztorkodtam, a család nyájára vigyáztam, majd hét és félévesen iskolába kezdtem járni, de ennek hamar vége szakadt az alija miatt.” ÖRÖK VÁGYAKOZÁS JERUZSÁLEMBE Már a legkisebb gyerekek is azzal éltek, hogy Jeruzsálembe vágyakoztak: „Etiópiában úgy nőttem fel, hogy vágytam arra, hogy megláthassam a Szentélyt. Az etiópiai zsidók hitték, hogy a Szentély áll, és ennek megfelelően cselekedtek, végezték az áldozatokat és minden egyéb tórai előírást. Olyan nagy volt a vágyakozásuk, csak arra az egy pillanatra vártak, hogy felmehessenek a Szentélybe, és láthassák a szépségét. Nagyon sok történetet hallottam kicsi koromban a Szentélyről, Jeruzsálemről és az irántuk való vágyakozásról. A mai napig meghatódom, amikor eszembe jut, hogy mennyire elérzékenyültem attól, hogy hamarosan megláthatjuk mindezt.” Jáir ugyancsak a Jeruzsálembe való vágyakozásról me sél, mint gyerekkori emlékről: „Az Izrael földjére és különösen a Jeruzsálembe vándorlás álma állandóan az éle tünk része volt. Jeruzsálemnek központi szerepe volt az etióp zsidók gondolkodásában, magát a Szentföldet is Jerúszálem nek hívták. Az álmainkban a város valóban aranyból, ezüstből és bronzból állt. Így tehát, amikor le hetőség nyílt Izraelbe indulni Szudánon keresztül – a hír szóbeszéd útján terjedt a zsidó falvak között – , az em berek azonnal összecsomagoltak, amit tudtak, eladtak és útnak indultak.” ÚT A SIVATAGON ÁT A házaspár mindkét tagja a Mózes-hadművelet során érkezett Izraelbe, veszélyes, nehéz úton. „Emlékszem, nyolcéves voltam, amikor egy éjjel a szüleim azzal ébresztettek, hogy indulunk” – fog bele a történetbe a rabbi – „Nem tudta senki, hogy mennyi ideig tart majd a vándorlás, de belevágtak. Főleg éjjel haladtunk, mert attól tartottunk, hogy a nem-zsidó etiópok értesítik a hatóságokat, és megakadályozzák, hogy átlépjük a határt. Nappal megpihentünk egy útba eső völgyben vagy patakparton, és csak sötétedéskor folytattuk a vándorlást. Egy hónapba került, mire elértük Szudánt. Nagyon nehéz volt a gyaloglás, ráadásul többször megtámadtak és kifosztottak minket az útonállók. Miután elhagytuk az utolsó emberi települést is, kiértünk a végtelen sivatagba. Olyan forróság volt, hogy képtelenség volt a talajon menni. Nappal még vizet sem tudtunk inni, mert annyira felforrósodott. Emiatt, amikor leszállt az este és egy kicsit kihűlt a víz, megittuk mindet, nem gondolva arra, hogy mi marad a következő napra. Másnap ugyanaz a forróság köszöntött ránk, de már egyáltalán nem volt vizünk. Ám ekkor csoda történt. Porvihar tört ki, ami megvédett bennünket a Nap pusztító sugaraitól. Enélkül mindannyian, a csoportunk mind a száz tagja ott halt volna meg a sivatagban. Istennek hála az ezt követő napon találtunk egy vízforrást, így a szomjhaláltól is megmenekültünk. Szudánban egy átmeneti táborban éltünk tíz hónapon keresztül, szörnyű körülmények között. Sokan ott vesztették életüket, köztük a hároméves kishúgom és a nagyapám is. Végül Izrael titkos mentőakciót indított, és megszervezte az út folytatását.” Tova még Jáirnál is fiatalabb volt, amikor a családja nekivágott az útnak: „Én is, és drága férjem is a Mózes akcióval alijáztunk. Ez az egyik legelső és legnagyobb akció volt. Előtte rengeteget gyalogoltunk, heteken vagy hónapokon át, igazán nem volt egyszerű. Ahányszor az
