Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-03-01 / 116. szám
2019 MÁRCIUS | egység 27 KITEKINTŐ | KILE illene. Ezt először jógatanárként, majd fizioterápiás szakemberként tapasztalhattam meg. Talán ebben az is benne van, hogy apám mindig azt mondogatta nekem: „Fiam, ne feledd, először kell, hogy legyen egy rendes szakmád, és utána már bármit csinálhatsz.” Nagyon szerettem a szakmámat, azt éreztem, hogy megtaláltam a számításaimat azzal, hogy embereknek segíthetek. Miután elvégeztem az iskolámat, dolgoztam kibucban és kórházakban, majd a Nemzeti Sport Központba jelentkeztem. Nyilván nem volt hátrány a múltam, de azért sok protekcióra nem számíthattam... Emlékszem, a sydney-i játékokra szerettem volna elutazni a csapattal, de aztán az egyik főnököm arra hivatkozva, hogy a betegeket nem hagyhatom itt, megvétózta a kiutazásomat, és mivel katonai kórházban dolgoztam, nem illett a felettesekkel ösz szerúgni a port... Ezzel együtt az olimpiai csapatnál sok nagy nemzeti bajnokunknak segíthettem, talán a legismertebb Önök számára is Ari Ze’evi, a többszörös Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes dzsúdós. – Mielőtt elkezdtük ezt az interjút, azt mondta, hogy kicsit fáradt a sok utazástól. Ez az entebbei történetmesélési roadshow saját vállalkozás vagy esetleg van benne egy kis állami, cionista háttértámogatás is? – Az egyetlen háttértámaszom ez a szék, itt, aminek most is nekidőlök. Immáron harmadik éve vagyok úton, nagyon sokfelé jártam. Most azt gondolhatja, hogy csak úgy mondom, de én azt élvezem az egészben, hogy mindig más emberi reakciókkal találkozom. És én magam is kapok olyan plusz tölteteket, amelyek miatt jó vállalni a hosszabb és fáradtságosabb utakat is. Engem először Koppenhágából egy chabad rabbi keresett meg azzal, hogy mi lenne, ha mesélnék a közösségének is az élményeimről. Innen indult ez az egész. Akit érdekel, most itt Budapesten három helyen is előadok, annak szívesen mesélek. Itt például tegnap a Bálint Házban egy néni jött oda hozzám, aki a Hasomer Hacair egykori tagjaként mesélt a gyermekkoráról. A mi kibucunkban gyerekként én is someres voltam, érdekes volt hallani a nénit. Jó volt nagyon összekötni az ő élményét az én személyes múltammal. Nekem ugyanis ez egyre fontosabb az utóbbi időben. Egy barátom, aki gyermekkoromban volt tagtársam a Hasomer Hacairban, nemrég kérte, hogy tartsak előadást a fiatalok körében az élményeimről. Amikor ez pár hónapja megtörtént, akkor elég nagy felismerés volta számunkra, hogy mennyire mást jelentett a mi fiatalságunkban zsidónak lenni, mint ma az Izraelben élő fiatalok között. Mi úgy nőttünk fel, hogy péntek esténként voltak a csapat találkozóink. A mi cionista-szocialista mozgalmunkban ezek voltak a legfontosabb napok. Mit gondoltam én akkor a zsidóságról vajon ahhoz képest, hogy ma mit gondolnak kibucokban a fiatalok? Az én időmben például a mi csoportunk és szellemiségében hozzánk közelebbi felnőttek is dolgoztak a Jom Kipurkor is, egész nap műveltük a földeket. Láttuk, hogy a vallásos zsidók néznek ránk furcsán. Azonban azt még nekik sem kötöttük az orrukra, hogy a nap végén, fáradtan és éhesen nem zárhattuk a napot mással, mint egy hatalmas lakmározással. Kérem szépen, kapaszkodjon meg: disznót ettünk, éhesen, mint a farkasok. Ez nekünk szabadságunk jele volt. Nem csoda, hogy nekem akkor ott a kibucban élve a vallásos közösség nem járult hozzá ahhoz, hogy bar micvóm legyen... – Érdekes, ahogy a zsidóság változó öndefinícióiról mesél. Sajnos újabban mások is egyre többet foglalkoznak a zsidó kérdéssel. Fő leg Európában tapasztalható rég óta nem érzékelt, fokozódó an tiszemitizmus. Mi a véleménye mind erről? – Az én tapasztalatom is megegyezik ezzel. Azt látom, bármerre is járok, hogy a zsidó közösségek tagjai napi szinten is egyre inkább veszélyeztetve érzik magukat. Látom a biztonsági intézkedéseket, a rendőrök jelenlétét, a fizikai változtatásokat és az emberi reakciókat is olyan helyeken, ahol 2-3 éve még nem volt ennyi készültség. Ez nagyon elkeserítő. Nyilván az antiszemitizmus a fő oka ennek, de sajnos a terrorizmus veszélye is befolyásolja ezt az érzetet. Egy teljesen új félelemet tapasztalok az emberekben, bizonytalanságot és kételyt egyaránt. Ez a legdöbbenetesebb különbség azóta, hogy járom a világot Entebbe történetével. Lehet, ez az érzelmi trend az, ami az én előadásaimat még népszerűbbé teszi? – Vannak-e kapcsolatai az entebbei akcióban résztvevőkkel vagy bárkivel, akit megmentettek? – Igen. Először is nem csak Entebbe miatt – a csapat egy kis elit társaság volt, és összejártunk évekig, a mai napig találkozunk. Sokan barátok maradtunk – tipikus katonaság-sztorikkal. Néhány túlélővel is van kapcsolatom. Legkellemesebb ilyen a vezető pilóta, Michel – ő az igazi hős. Michel Bacos, ma 95 éves, én 3 hónapja találkoztam vele Franciaországban – ő és személyzete voltak az igazi hősök azzal, hogy, bár a terroristák felajánlották neki, ő nem akarta elhagyni a repülőt és az utasokat. A ma emberének legfontosabb példaképei ők kellenek hogy legyenek. Akik emberségből és szolidaritásból, bátorságból tettek hitet. Ezt írja le. Ez sokkal fontosabb, mintsem az, hogy engem kik neveznek hősnek. – Ön a mai izraeli miniszterelnök a testvérével utazott Entebbébe. Ő volt a felettese és az akció felelős vezetője is. Az egyetlen katonai áldozata a túszmentésnek. Maga szerint Benjamin Netanjahu számára 40 év után ez a tény számít-e a közelgő választásoknál? – Ahogy eddig, most sem szeretnék politikáról beszélni. Nem akarok kommentálni semmit, aminek aktuálpolitikai éle van. Entebbére egészében szeretném, ha emlékezhetnénk, és nem keresnénk benne politikai motivációt. 2019 MÁRCIUS | egység 27
