Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-02-01 / 115. szám
2019 FEBRUÁR | egység 25 OKTATÁS | KILE feltételeit, hogy foglalkozhassanak az őket érdeklő témákkal. Tanulnunk kell velük a környező világot, naponta, legalább tíz-tizenöt percig. Kérdezni kell tőlük, válaszra várni, rácsodálkozni, mennyire okosak, és ezzel magabiztosságot is adni nekik. – Mennyire segíthet ebben a folyamatban a vallás? – A vallás nagyon fontos számunkra, és a gyerekkorban nagyon sok minden eldőlhet az életünkkel kapcsolatban, ezért is kell kontrollálnunk, hogy a gyerek mit néz. Hiszen ma nagyon könnyű rossz tartalmakra bukkanni, egyetlen pillanat elég, és a gyerek már pornográf tartalomhoz juthat, akaratán kívül. – Hogyan lehet kialakítani a jó kapcsolatot a gyerekkel? – Meg kell értenünk, hogy a tinédzsereknek a legfontosabbak a barátaik, aztán azoknak a barátai és utána az ő barátaik, aztán valahol a sor végén ott kullogunk mi is. De egyszer csak visszatérnek hozzánk, nem tudjuk, mikor, de ez megtörténik. És kérdezni fognak tőlünk, ami nagyon fontos. Ezért eleve úgy kell bánnunk velük, hogy tudjanak kérdezni. Vagyis: nekünk is kérdezni kell tőlük. Partnernek tekinteni őket, bevonni a dolgainkba. Ha például elmegyünk vásárolni, megkérdezem, mennyi tejet vegyünk, milyen levest csináljunk, mindegy, hogy mit kérdezünk. A lényeg, hogy válaszoljon, és a válaszát megköszönhessük. És a gyerek rögzíti magában, hogy az apja, az ő „nagy” apja megkérdezte, kíváncsi volt a véleményére, a válaszát megköszönte. – Tehát muszáj mutatnunk, hogy fontosnak tartjuk őt, és partnerként kezeljük. – Igen. Nagyon fontos. Miként az is, hogy tudjunk mesélni a gyerekeknek az életünkről, a munkánkról, arról, hogy ma épp fáradtak vagyunk, vagy arról, hogy ma mérgesek lettünk valakire, de holnap biztos jobb napunk lesz. Mindig beszélni kell, és akkor a gyerek is beszélni fog. A gyerek követi a mintáinkat. – És mi van a speciális nevelési igényű gyerekekkel? – Nagyon fontos tudni, hogy minden gyereknek vannak speciális vonásai, de nekünk, szülőknek, tanároknak, folyamatosan tanulnunk kell a velük való bánásmódot, mert például a hiperaktív gyerekeket nagyon könnyű elveszíteni. – Gyakori a hiperaktivitás? – Már a társadalom 10-12 százalékára jellemző. Van egy másik probléma, az ADD-s gyerekeké, akiknél a hiperaktivitás nem párosul figyelemhiánnyal, ami azért „veszélyes”, mert a kellő gyakorlattal nem rendelkező tanár nem ismeri föl ezt a betegséget, és csak erőlteti a gyereket, aki szép lassan végképp elveszíti a magabiztosságát. A diaszpórában az ilyen esetek még problémásabbak, mert a tanárok jönnek-mennek, épp ezért nagyon fontos, hogy a szülők is felkészüljenek arra, hogyan bánjanak az ilyen gyerekekkel. Ehhez sok idő kell, és szakértőként ebben is megpróbálom átadni a tudásomat. – Önnek magyar gyökerei vannak. – Igen, nagyanyám miskolci, nagyapám debreceni volt, anyám Miskolcon született. Ő ment ki Izraelbe, én már ott születtem, ott nőttem föl, de mindig fontosak voltak számomra a gyökereim. Gyerekkoromban eljöttünk a nagyszüleimet meglátogatni, ilyenkor kimentünk a temetőbe, és éreztem, hogy nagyon fontos számomra ez a nyelv. Ők már meghaltak, de ha élnének, nagyon boldogak lennének, hogy ide jöttem segíteni. Nekem az élet mindent megadott, Izraelben klinikám van sok pácienssel, gyönyörű, okos feleségem, gyerekeim, unokáim. Tudom, hogy nem minden a pénzt, hát segíteni akarok, a tudásomat, szakértelmemet átadni, hogy majdan, amikor már nem leszek, úgy gondoljanak itt rám, hogy jó dolgot cselekedtem az életemben. Avraham Jiszrael előadása a Bét Menáchem iskolában. Fotó: zsido.com archivum
