Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-12-01 / 125. szám
2019 DECEMBER | egység 23 PORTRÉ | KILE – Csak nem azt akarja mondani, hogy kizárólag a vallásos ember lehet erkölcsös? – Nem az emberről, hanem az elvről beszélünk. Emberek viselkedhetnek erkölcsösen vagy erkölcstelenül, függetlenül attól, hogy istenhívők vagy istentagadók, hiszen a viselkedésünket a mindennapok szintjén sokkal inkább befolyásolja neveltetésünk és a kulturális civilizációnk, sok száz (talán ezer) évvel ezelőtt felállított értékrendszerünk, amely alapjában véve a transzcendens létébe vetett meggyőződésen nyugszik, még akkor is, ha személyes hitünk éppen az ateizmus, Isten tagadása. Ugyanakkor egy istenhívőt, azaz a metafizikaival személyes egyéni viszonyrendszert fenntartó embert, sokkal nehezebb lesz a világi hatalom utópisztikus törekvéseinek legitimitásáról meggyőzni, hiszen óhatatlanul felteszi magának a kérdést: „Hát nem az Örökkévaló dolga Isten országát elhozni, az enyém pedig, hogy személyesen megtegyem, ami tőlem telik”? – És mi a helyzet a lelkiismerettel? Lelkiismeretünkben nincs születésünktől fogva erkölcsi késztetés? – Ha nem is mindig következetesen, de kétségtelenül van. És éppen ez a megmagyarázhatatlan belső erkölcsi késztetés – ahogy Kant fogalmaz, „a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem” – az maga, ami a transzcendens (isteni) bizonyítéka. A haszid filozófia ezt nagyon hasonlóan fogalmazza meg: mindannyiunkban van egy isteni lélek, amely, ha tudat alatt is, de a helyest és az igazságost keresi, Isten iránt vágyakozik. Ezért van bennünk egy megmagyarázhatatlan erkölcsi késztetés. – Hogyan kapcsolódik az egyéni személyes felelősség az erkölcs kérdéshez? – A judaizmus talán két legkorszakalkotóbb állítása 3000 évvel ezelőtt az egyén felszabadítása és a földi-égi hatalom szétválasztása volt. A Tóra emberteremtés története, az egyedi isteni-képmás, isteni lehelettel való életre keltése megteremtette azt a fogalmat, amit ma feltételek nélküli emberi méltóságnak neveznék, és ezzel egyben megteremtette az egyes ember személyes autonómiáját. Azt hirdette, hogy Ádámhoz hasonlóan az emberi lét önmagában, mint isteni teremtés, értékes. Az emberi cselekvésnek önmagában – társadalmi konstrukció nélkül – erkölcsi súlya van (tiltott fa gyümölcsének története), és ezzel egyszerre helyezte a cselekvés letéteményét az egyén kezébe és korlátozta mindenfajta földi hatalom autoritását. A kommunista ideológia pedig éppen ezt csorbította. A marxizmus, mint egy antropológia nélküli filozófia, ideológiai alapon vonta meg az egyén értékét. Mindent a társadalmi konstrukció keretei között értékelt, és ezzel az istentagadással együtt erodálta az egyén személyes erkölcsi felelősségét.
