Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-11-01 / 124. szám
2019 NOVEMBER | egység 23 KULTÚRA | KILE Gestapo nyomban letartóztatta), hanem a közigazgatási apparátuson és a „keresztény középosztályon” is. Ezzel magyarázható az is, hogy Horthy kormányzó a helyén maradt, kinevezte a nácibarát Sztójay Döme „Quisling-kormányát” és a későbbiekben ellentmondásos jelzéseket adott: „nagyrészt passzívan viselkedett a holokauszttal szemben, esetenként azonban maga is beleegyezett a deportálásokba, míg máskor felfüggesztette (majd újra engedélyezte) azokat”. Veszprémy könyvének érdeme, hogy sok, eddig ismeretlen hazai és külföldi (izraeli, romániai, szerbiai, szlovéniai, szlovákiai és holland) levéltári forrást használ fel, s ezekkel érzékelteti a magyar közigazgatás kollaborációját a holokausztban, ami olykor azt sem zárta ki, hogy egyes képviselői, a lehetőségeikhez képest, részt vegyenek a zsidók mentésében. Egy biztos: egyéni vagy szűk körben szervezett mentőakciókkal nem lehetett feltartóztatni a népirtás gépezetét. Erre csak az adminisztráció tömeges, központilag szervezett szabotázsa lett volna képes, amire 1944. március 19-e és július 10-e között nem volt reális lehetőség. A Gyilkos irodák című kifejezetten izgalmas könyv további érdeme, hogy a szerző vizsgálódásai körébe bevonja a holland zsidóság tragikus sorsát is. (Erről van egy kézirata is, Amszterdam, Auschwitz, Budapest. A hollandiai és a magyarországi holokauszt komparatisztikus perspektívában címmel.) Nos: amikor a komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező, a zsidóság iránti toleranciájáról nevezetes, a németek által megszállt Hollandiában, melynek londoni emigráns kormánya felszólította a helyükön maradt tisztviselőket, hogy „ne táplálják a német háborús gépezetet”, a hatóságok mégis vagy 140 ezer zsidót küldtek haláltáborokba, nem lehet csodálkozni azon, hogy a magyar állam, melynek legitimitása 1944. március 19-e után formailag fennmaradt, közreműködött a népirtásban. 1944-ben a budapesti zsidó lakosságot Józsefváros több helyén gyűjtötték össze, mielőtt a lágerekbe szállították őket. Ilyen hely volt az Erkel, egykori nevén a Városi színház is kormányzati lobbicsoportot” hozott létre, mennyiben tekinthetők mérvadó politikusoknak? És hová soroljuk az olyan befolyásos érdekvédelmi szervezetek vezetőit, mint pl. a MONE (Magyar Orvosok Nem zeti Egyesülete), melynek az el nöke, dr. Orsós Ferenc egyszersmind a felsőház tagja is volt? Egy kevésbé ismert esetet idézek: báró Vay László, aki előbb Hajdú vármegye és Debrecen főispánja, majd 1940-től a Magyar Élet Pártjának országos elnöke és a parlament külügyi bizottságának tagja is volt, 1942 októberében már érdeklődött Wiscliczenynél, értesülve a szlovákiai zsidóság deportálásáról, hogy „vajon Magyarország is szerepel-e az áttelepítési programban?” Persze nem akarok Veszprémy könyvén olyasmit számon kérni, ami a témáján kívül esik, csak megjegyzem: a kormánypárt németbarát, antiszemita csoportjának tagjai, valamint a legerősebb ellenzéki erő, a Magyar Megújulás Pártjának 1944. március 19-e előtti szervezkedését, a különböző érdekvédelmi egyesületek működését nem tárták fel kellő mélységben. Arról sincsenek pontos információink, hogy a Magyar Királyi Honvédség vezetésén belül kik tartoztak a radikális, németbarát antiszemiták táborába. Márpedig a tragikus 1944-es év meghatározó szereplői, akik a német megszállás után a kezükbe ragadták a végrehajtó apparátust, ezekből a körökből kerültek ki. Teljes mértékben egyet lehet érteni a szerzővel, aki megállapítja: Magyarországon „a kollaboráció többtényezős jelenség volt, amelyben szerepet játszott a németbarátság, a szovjetellenesség, a szervilizmus, a karrierizmus és az antiszemitizmus is”. Megjegyzendő, hogy a vidéki zsidóság tömeges deportálását hónapok alatt lehetővé tevő kollaborációra egy olyan történelmi pillanatban került sor, amikor a szovjet csapatok a történelmi határra értek, s bár azt előre lehetett látni, hogy Hitler elveszíti a világháborút, az is világossá vált, hogy a nyugati szövetségesek nem vonulnak be a Kárpát-medencébe. Senki sem tudta, hogy mi lesz Magyarországon, ha a Szovjetunió érdekszférájába kerül, mindenesetre a balti köztársaságok, illetve Kelet-Lengyelország sorsa 1939 szeptembere és 1941 júniusa között súlyos aggodalomra adott okot. Ilyen viszonyok között, amikor a németek bevonultak, erkölcsi bénultság vett erőt nemcsak a politikai eliten (melynek angolbarát tagjait a FOTÓ: WIKIMEDIA COMMONS/BUNDESARCHIV