Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-09-01 / 122. szám
2019 SZEPTEMBER | egység 15 2019 5 7 7 9 – Milyen jelei voltak annak, hogy „létre kellett jönnie” a zsidóságnak? Hol „vesztek el”? – A napokban beszélgettem egy holokausztkutató történésszel, aki szerint megdöbbentő volt az, hogy amikor a holokausztról esett szó a nyolcvanas években az iskolákban, akkor zsidókról nem volt szó. Arról, hogy kik azok a zsidók, hogy jutottunk ide, hogy pont a zsidók szenvedjék el a holokausztot. Hogy miként reagáltak a zsidók erre stb. – erről nem volt szó. Nácikról és fasisztákról volt szó. Ez is illeszkedett abba a narratívába, hogy a zsidók ugyan szereplői ennek a történetnek, de csak annyiban, amennyiben ők ezt a történetet szolgálják. Nem a főszereplők, hanem mellékszereplők voltak. – Milyen fázisai voltak a zsidó identitás-keresésnek, az erről való gondolkodásnak az elmúlt 30 évben? – Személyes megítélésem szerint két fázisról beszélhetünk: elsőként volt egy belső, személyes felszabadulás, ami nagyon sok zsidó származású ember mellett a társadalom számos tagjának az érdeklődését is felkeltette és egy nagy fellángolást eredményezett a gyökerekhez való visszatalálásban. Ebben a korszakban infrastruktúra nélkül, de a lelkesedéstől hajtva nagyon sok közösség, fórum, szerveződés jött létre. Ilyen volt például az elsők között megalakult Mazsike és a különböző cionista mozgalmak. Vallási oldalról pedig – egy-két fiatal neológ rabbit leszámítva – inkább az ortodox vonalon talált vissza sok fiatal a valláshoz. Voltak bár micvó táborok például, viszont nem volt infrastruktúra, amin megtapadjon a lelkesedés indította felszabadulási hullám. Amikor ez a fellángolás elindult, nem igazán volt lehetősége egy fiatalnak, hogy vallásos zsidóvá váljon. Nehezen volt beszerezhető kóser élelmiszer. A Kazinczy utcában egy pincében volt csupán kóser vágás. Nem volt kóser pékáru, tej. Nem voltak imakönyvek és olyan kiadványok, amikből tanulni lehetett. Kulturális vonalon: nem volt színház, újságok, intézményhálózat, iskolák. Ezeknek a beindításához időre volt szükség. Ezért nagyon sokan, akik ebben az időben bekapcsolódtak, azok vagy kiestek ebből a körből egy idő után vagy elmentek az országból. A kilencvenes évek elején tudomásom szerint nagyjából 3-4000 ember alijázott. Egy részük egy idő után visszajött, de vannak olyanok is, akik – ha lett volna intézményrendszer akkor – ma komoly erősítést jelentenének a zsidó közösség gerincének. Akik komolyan gondolták a cionizmusukat, nyilván kimentek Izraelbe, de egy részük itthon maradt volna, ha lett volna infrastruktúra, aminek segítségével megtapadhatott volna a zsidóságuk. Házasodni, tanulni, iskolába járatni a gyerekeket nem volt lehetőség még – ez volt a fő ok. – Meddig tartott az első reveláció és annak „lecsengése” után hogyan tudott mégis újra talpra állni a zsidó közösségszervezés? – Ez az első fellángolás körülbelül a ’90-es évek végéig tartott, és ebben része volt az akkor alakult zsidó-kötődésű iskoláknak is, de ezek nem voltak hosszú életűek. Úgy a 2010-es évek közepére felnőtt egy új nemzedék, akik már nem a szocializmusban szocializálódtak. Sokan, akik kimentek külföldre, visszajöttek, nyelveket beszéltek és ezzel együtt elindult egy infrastrukturális építkezés. Ezt tartom én a második fázisnak. Ebben a második fázisban az EMIH-nek (akárcsak a korábbi fázisban a Chábád mozgalomnak) vezető szerepe volt. Sok minden más is létrejött: megalakult a Bálint Ház, intézményesült a szarvasi tábor, a Scheiber iskola tudott magyar tanári gárdával dolgozni. – A Chábád Mozgalom és később az EMIH hogyan kapcsolódott be az infrastruktúra kialakításába? – Bölcsődét, óvodát, iskolát alapítottunk, létrejött az EMIH maga, lapokat indítottunk, könyveket adtunk ki. Az a fajta nagy fellángolás nem tért már olyan revelációval vissza, viszont azzal, hogy elkezdődött az építkezés, kialakult a folytonosság, be lehetett kapcsolódni a zsidó életbe. Azonban az internet és a virtuális közösségi élet megjelenésével a társadalmi közeg sok tekintetben megváltozott: kevesebben járnak el eseményekre „fizikailag”, ezért alkalmazkodni kell a mai nyelvezethez. De ha már van közösség, akkor az infrastruktúra megtartja a közösséget akkor is, ha már nincs meg a kezdeti fellángolás. Ha például beindul egy gimnázium, ahova a gyerekek nem feltétlenül a zsidóság miatt kezdenek járni, hanem valamilyen más okból – akkor ez bevonzza az embereket – ezt látjuk a saját munkánk során. Nincs is más út, mint az infrastruktúra-építés. Ha épül egy sportpálya, akkor oda le fognak menni focizni, kézilabdázni, bármit sportolni, mert van hol. Ez a fajta építkezés nagy lendületet kapott – nem csak az EMIH oldaláról – a 2000-es évektől. – Jogilag milyen változások léptek életbe a rendszerváltozás kapcsán a zsidóság könnyebb szervezhetőségében? – Egyrészt megalakulhattak a civil és vallási szervezetek, így könnyebbé vált a közösségszervezés. Az uniós csatlakozás a környező országokkal való kapcsolattartásnak és az elérhetőségnek lendületet adott – könnyebben be lehetett szerezni a kóser ételeket, el lehetett menni más országokba kapcsolatokat teremteni, azokból az országokból jöttek ide ugyanezért. Az uniós pénzekkel pedig a zsidó közösségi intézményháló kialakításának a fejlődése is beindult. A 2010 utáni időszakban sok zsinagógát újítottak fel, építettek újjá, szociális intézmények, közösségi terek, iskolák alakultak. Tanóra a Maimonidész Gimnáziumban
