Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)

2019-07-01 / 120. szám

egység | 2019 JÚLIUS 8 HOHMECOLÓ | TÖRTÉNELEM a szervezkedést, és hollywoodi film­be illő stáblistát vonultattak fel. Sze repelt közte a szovjet bürokrácia szí ne-java, román pilóták, Száddám Husszein iraki diktátor és Robert Max well sajtómágnás is. Az engedélyeket ugyan sikerült a szovjet hatóságoktól megszerezni, ám repülőgépeket maguknak kellett találniuk, és az akciót a lehető leg­nagyobb titokban kellett tartaniuk. A román Tarom légitársaság charter gépe végül 72 órás késéssel kapott engedélyt a felszállásra a minszki repülőtérről, ahol majdnem kétszáz gyerek, a tőlük búcsúzó szüleik, valamint az őket segítő személyzet várakozott. A Ceiréj Chábád kül­döttei a felszállási engedélyen túl kóser ételt, takarókat, ruhákat is szereztek a várakozóknak. A következő probléma London­ban várta a társaságot, ugyanis az a gép, melynek a brit fővárosból Tel-Avivba kellett volna szállítani a gyerekeket, Kuvaitban ragadt, miu­tán augusztus 2-án Irak lerohanta az öböl-menti országot. A Tarom-gép pilótái ráadásul semmiképpen nem folytathatták a repülést, mivel túl sok órát töltöttek egyszerre szolgá­latban. A szombat közeledett, és az akció máris jóval több pénzbe ke­rült, mint amennyivel a szervezők egyáltalán rendelkeztek. Ekkor Fa­ivish Vogel angliai Chábád-küldött egy csehszlovákiai születésű holo­kauszttúlélőhöz, Robert Maxwell sajtómágnáshoz fordult. Ő a saját magánrepülőgépét küldte Románi­ába, hogy pihent pilótákat hozzon a Tarom-géphez, és a gyerekek foly­tathassák útjukat Izraelbe. MEGÉRKEZÉS IZRAELBE A csoport végül augusztus negyedi­kén, péntek délután, nem sokkal a szombat bejövetele előtt ért földet a zsidó államban. Leendő otthonuk, a közeli Kfár Chábád lakóinak hatal­mas csoportja várta őket lelkes há­szid tánccal és orosz, valamint héber nyelvű transzparensekkel, melyekre üdvözlő szövegeket írtak. Az akkori gyerekek a mai napig emlékeznek a meleg fogadtatásra, melyben a repü­lőtéren és Kfár Chábádban egyaránt részük volt. A település lakói éveken át töretlen lelkesedéssel vettek részt a gyermekekről való gondoskodás­ban. A szombat kimenetele után ha­talmas fogadást tartottak a gyere­keknek. A sajtómágnás Maxwell is megérkezett saját helikopterén. A csernobili gyerekek pedig megkezd­ték új életüket Izraelben. „A Bét Rivkában [az iskola, ahol a lányo­kat elhelyezték] élő emberek váltak a családommá. Olyan helyről ér­keztünk, ahol semmi nem volt, egy szürke szovjet városból, ahol a pol­cok üresek voltak, olyan helyre, ami a mennyországnak tűnt a számom­ra. Akkor láttam először olajbogyót vagy mangót.” A gyerekek sokszor számoltak be arról, hogy mennyire elcsodálkoztak az Izraelben tapasz­talt bőségen és azon, hogy a fáról szedett gyümölcsöt bevizsgáltatás nélkül el lehetett fogyasztani. MIKOR LANDOL A MÁSODIK GÉP? A műveletet Joszef Aronov, a Chá­bád izraeli vezetője tartotta a kezé­ben. Számtalan álmatlan éjszakán át dolgozott azon, hogy megvalósítsa a Rebbe kérését, és lehetővé tegye a zsidó gyerekek kimenekítését egy távoli kommunista országból. Ami­kor a gyerekek megérkeztek a Szent­földre, Aronov felhívta a Rebbe New York-i irodáját, hogy értesítse őt a fejleményekről és az akció pozitív kimeneteléről. A Rebbe azt válaszol­ta, hogy gyűjthetnek fényképeket és albumba rendezhetik azokat, hogy az eseményeket dokumentálják, ám csak egy feltétellel. „A Rebbe azt mondta, hogy csak akkor nyomtat­hatjuk ki, ha a második repülőgép is földet ért Izraelben” – emlékszik vissza Mendel Fogelman rabbi, aki az akció másik kulcsembere volt. – „Azt gondoltuk, hogy egyfordulós A CSERNOBILI ZSIDÓK DEPORTÁLÁSA Beszéltünk a csernobili rebbékről, és szó esett a közösség virágzásáról. Amiről azonban még nem szóltunk, az a 45 évvel a katasztrófát megelőző történelem, mely szakaszról ritkán beszélnek a várossal kapcsolatban. Ez volt az az időszak 1941-42-ben, amikor Csernobil, Pripjáty és a régió többi településének zsidó lakosait deportálták és gyilkolták meg. A térség egykor a híres csernobili hászid közösség otthona volt. A város zsidó közössége 1897-re 5550 fölé nőtt, vagyis az akkori lakosság 59 százalékát tette ki. Az utolsó, még helyben lakó csernobili rebbét, Chájim Twerskyt a Sztálin-kormány 1933-ban vallásos tevékenység folytatása mi­att letartóztatta, és Kazahsztánba deportáltatta, ott is halt meg 1942-ben. A csernobili közösség, illetve a belőle kinőtt hászid közösségek részben Izraelbe (leginkább Bnéj Brákba), részben Amerikába települtek át, és a mai napig ott élnek. 1939-re 1783 zsidó élt a városban, a lakosok nagyjából egyötöde. A német hadsereg 1941 augusztusában vonult be a városba. November hetedikén a városban lakó zsidók csaknem felét lelőtték, a maradékot a következő év végéig végezték ki. A német katonák berontottak a házakba, és onnan rángatták az ártatlan embereket a halálukba. Később, az erőmű felrobbanása után, az emberek arról beszéltek, hogy a kevéske tulajdonukkal a házukból buszokra szálló és az ismeretlenbe in­duló, soha vissza nem térésre ítélt emberek látványa hasonlatos volt ahhoz, amikor a zsidókat vitték el a németek. Aztán arról is szóltak a híresztelések, hogy a csernobili atomkatasztrófa nem volt más, mint büntetés Ukrajna és Fehéroroszország számára a holokausztban elkövetett bűnökért. A robbanás után tűzoltók és egyéb, a mentésben résztvevő hősök szá­zai költöztek Izraelbe gyógykezelésre. Az összeomló Szovjetuniót zsidók tízezrei hagyták el, elsősorban a katasztrófa miatt. Ők voltak az úttörői annak a tömeges áttelepülésnek, melynek nyomán közel másfél millió orosz anyanyelvű zsidó (és nem-zsidó családtagjaik) áramlott Izraelbe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom