Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-04-01 / 117. szám
2019 ÁPRILIS | egység 19 FILOZÓFIA | JIDDISKÁJT Bár a szokás története nagyon messzire vezet vissza, mielőtt ehhez az utazáshoz hozzákezdenénk, érdemes megjegyezni, hogy csak az újkor során, a 17–18. században kezdtek az ügy fontosságára odafigyelni. Nem beszélve arról, hogy azok, akik a hűség kinyilvánításának jelentőségét először igazán komolyan vették, nem a zsidó közösség, hanem a hatalom köreiből kerültek ki. Nem meglepő módon, elsősorban az érdekelte őket, hogy a zsidók – a keresztény templomok közösségéhez hasonlóan – mondanak-e imát az uralkodóért, lojálisak-e hozzá. A zsidók pedig – a legtöbbször a környezet kényszerére válaszul, de számos esetben a saját meggyőződésük okán is – hol nagyobb, hol kisebb lelkesedéssel, elkezdtek figyelni arra, hogy a „császár is megkapja, ami a császáré”. Olyannyira, hogy több eltérő liturgiai megfogalmazást, imarendet is ismerünk, amelyek különbözőképpen határozzák meg az uralkodóért elmondott ima szövegét, felépítését. FERENC JÓZSEF: A LOJALITÁS LELKES KIFEJEZÉSE Ha megnézzük az I. Ferenc Józsefért a Tóraolvasást követően elmondott áldás vagy például egy általam ismert, a király uralkodásának 60. évfordulójára, 1908-ban kiadott emlékplakett szövegét, a magasztos megfogalmazás ( „Mennyei Atyánk, a világ Ura! ki fejedelmek és nemzetek sorsát végtelen szeretetedben és bölcsességedben igazgatod és rendezed, légy a mi felséges királyunknak, I. Ferenc József királynak oltalma és védelme! Áraszd ki reá áldásod malasztját, koronázd életét örömmel, békével és boldogsággal!” stb.) arról árulkodik, hogy a legkevésbé sem csupán kényszerből vetették papírra e sorokat, hanem a dicsőítő szavak valóban a zsidók lojalitását fejezték ki a császár iránt, a Monarchia iránt. Azt ugyanis nagy valószínűséggel nem várta el tőlük a főhatalom, hogy újévi jókívánságokat fogalmazzanak, pláne, hogy a 60 éves évfordulóra teljesen héber nyelvű emléklapot adjanak ki. Ne felejtsük, a Monarchia zsidósága tulajdonképpen akkor élte a fénykorát, teljesen érthető, ha megfelelő alkalmakat kerestek a lojalitásuk kifejezésének! A KÖLCSÖNÖS GYANAKVÁS LÉGKÖRE Természetesen a mindenkori hatalom iránti hűség demonstrálása nem minden esetben született ugyanilyen, megalapozottan vélelmezhető meggyőződésből. Ugyanígy, a zsidó kisebbségek iránt rendszerint gyanakvó állam is gyakran kérte számon az alattvalóin a lojalitás ismételt és nyomatékos kifejezését. Két tanulságos és valamelyest talán még a világtörténelem alakulását is befolyásoló esetet idéznék ezt illusztrálandó. LENIN ZSIDÓ NAGYAPJA, A BESÚGÓ Az első történet főszereplője, bizonyos Móse Blank, tehetős kocsma tu lajdonos volt, főleg vodkák forgal mazásában utazott. Amint az alkalom adtán elő-előfordul a zsidó kö zösségekben, a 19. század forduló ján összeveszett a helyi zsidó vezetéssel. A közösség a közös tulajdon megdézsmálásával, csalással, majd gyújtogatással vádolta. Erre válaszul Blank feljelentette a helyi zsidóságot, a vezetőket azzal vádolva, hogy segítenek a közösség tagjainak kibújni az adókötelezettség és a sorozás terhei alól. A gyújtogatási ügy aztán úgy ért véget, hogy bár Blankot felmentették a vádak alól, mégis el kellett költöznie a mai Nyugat-Ukrajna területén található Zsitomír városába. A kapcsolata annyira megromlott a zsidó közösséggel, hogy előbb fiait, Ábelt és Srult kereszteltette meg, majd 1845-ben, 86 évesen maga is ortodox keresztény lett. Leveleket kezdett írni I. Miklós cárnak, amelyekben azért ágált, hogy az uralkodó tiltsa be a haszidizmust, illetve a messiás eljöveteléért könyörgő imákat. Mindemellett azt bizonygatta, hogy a helyi zsidók bizony nem lojálisak kellőképpen a hatalomhoz, nem mondanak imát a cár sikeres uralkodásáért. Ezért azt szorgalmazta, hogy az udvar küldjön felügyelőket a zsitomíri zsinagógákba, hogy maguk bizonyosodjanak meg a hűtlen zsidók lázadó természetéről. A történet pikantériája, hogy Blank e leveleket – hiszen más nyelven nem tudott írni – jiddisül fogalmazta meg. A máig fennmaradt és nemrég nyilvánosságra került leveleket aztán lefordították ugyan, ám az uralkodóhoz már nem továbbították, mondván, látszik, hogy az írójuk megbízhatatlan alak, tegnap még zsidó volt, ma már keresztény, nem tűnik stabil személyiségnek. Ezért nem is valószínű, hogy igaza van, bár, biztos, ami biztos – írják a bürokraták szintén fennmaradt belső levelezésükben –, küldjünk ki azért felügyelőket, és nézzük meg, tényleg mondanak-e imát a cárért! Ugyan nem tudjuk pontosan, mi történt ezután, és elképzelhető, hogy valóban küldtek felügyelőket, de ha ez így is volt, tiszteletlenség és lázadás nyomaival nem nagyon találkozhattak a városban. Ellenkező esetben ugyanis biztosan lett volna valamilyen következménye az ügynek, amelynek nyomai fennmaradtak volna az alaposságukról ismert orosz levéltárakban. Annyi azonban bizonyos, hogy Móse Blank volt a dédapja Vlagyimir Iljics Leninnek. LOJALITÁS A HITLERI NÉMETORSZÁGBAN? A másik példám sokkal vészterhesebb időket idéz fel. Egészen Hitler hatalomra kerüléséig, sőt egyes helyeken egészen a Kristallnachtig vagy az Anschlussig, Németországban a zsidó közösségeket – és nem csak az ortodox közösségeket Lenin dédnagyapja levelével
