Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-12-01 / 113. szám
egység | 2018 DECEMBER 32 ÉCESZGÉBER AZ ADOMÁNYOZÁS 10 PARANCSOLATA AZ „ALFA GENERÁCIÓ” CÖDÖKÁJA Rengeteg cikk jelenik meg mostanában arról, hogy a gyermekeinket elkényeztetjük, mindent megkapnak, „vajon hova vezet ez?” Pró és kontra jelennek meg az írások, de abban mindegyik megegyezik, hogy a gyermekeinknek felelősséget kell tanítani. Mint a Szeretetszolgálat vezetője, egyre több olyan hívást kapok ismerőseimtől, hogy segítsek megtanítani a gyermeküknek, hogy az életnek van egy másik arca is, ami az őt körülvevő buborékon túl van, ahol nem kapja meg a legújabb iPhone-t vagy a legdrágább Legót. Ahol a lakhatási költségeken túl – már ha van egyáltalán hol lakni – arra is figyelni kell, hogy miből és mit fogunk enni. SZILÁGYI NÓRA ÍRÁSA történetét nem ismerve hozunk ítéletet: „biztos megérdemelte”. Nem. Senki nem érdemli meg, hogy ne vegye körül szerető család, egy fűtött lakás és egy teli hűtő. Az elmúlt három évben rengeteg élettörténetet halottam. Ezek tanítottak meg engem, hogy nem ítélkezhetek elsőre. Nehéz időszak volt, felnőtt fejjel új dolgot tanulni, amit sehol nem tanítottak, igazi kihívás. De most már tudom, hogy átadni még nehezebb, mint megtanulni. Egy korábbi interjúban megkérdezték tőlem, hogy „ Mi lyen változásokat látnál szívesen a munkádban a következő években?” akkor ezt válaszoltam: „ Jó volna, ha lenne egy pipettám, amivel mindenkibe belecseppenteném az érzést, hogy milyen adakozni, segíteni. Mert aki egyszer eljön segíteni nekünk, mindig visszajön. Viccesen, olyan mint a kábítószer. Rá lehet kapni a jótékonykodás ízére.” Kívánom mindenkinek, hogy folyamatosan, akár együtt kapjunk rá a jótékonykodás ízére, és mutassuk meg gyermekeinknek, hogy milyen finom ez az „íz”. Az „alfa generáció”, ahogy fogalmaznak, mindezt nem tudja. Őszintén, honnan is tudhatná, hiszen a szüleik kultúrájában sem volt benne, sőt a nagyszüleik életében sem volt meghatározó. Más inger érte őket, másra kellett koncentrálni: az ’50-’60-’70-es években korlátozott volt a luxuscikkek piaca, a ’90-es évektől nyílt ki a világ mindenkinek Európa keleti oldalán. Így nem tudják átadni az adakozás micváját, hiszen az alfa generáció nagyszülei, azaz a mi szüleink, egész életükben spóroltak, gyűjtögettek. A júniusban nyitott Weiss Manfréd Népkonyhán rengeteg önkéntes dolgozik nap mint nap. A szülők, mikor felhívnak, ide szeretnék elhozni a gyerekeket. Megértem, mert az itt tapasztaltak, a naponta 2 750 adag étel, amit itt kiosztunk, sokkoló látványt tud nyújtani egy fiatalnak. De nem szabad ilyen mély vízbe dobni őket. Lépésről lépésre kell megmutatni nekik, hogyan tudnak embertársaikért tenni. Másrészről, azok közül, akik eljönnek hozzánk enni, sokan lehajtott fővel, szégyenkezve teszik ezt. Senkinek nem dicsőség, hogy ingyen konyhán kényszerül enni. Arra viszont büszke vagyok, hogy a kollégáimmal és az önkénteseinkkel továbbra is a napi ebéd mellé kedves szavakat is kapnak. Hiszen a lelki táplálék, a kedves és mosolygós hozzáállás miatt sokkal finomabb az étel, és a vendégek érzik, emberszámba veszik őket. Főleg, hogy a vendégeink nagy része nyugdíjas, akik végigdolgozták becsületesen az életüket, de rezsi és gyógyszerdíjak mellett ételre már nem marad a nyugdíjból. Így a szülőknek ehelyett javasoltam az adakozás alapvetőbb szintjét: vezessék be a cödáká perselyt, ahova a zsebpénzéből tegyen minden héten félre a gyerek és megbeszélt időközönként együtt menjenek el a boltba, vegyenek tartós élelmiszert és azt vagy hozzák el hozzánk, hogy továbbküldjük vagy személyesen adjanak ételt az utcán élő rászorulóknak. Javaslom, hogy ne a kényelmes kocsiba üljenek be, hanem sétáljanak egyet, használják a tömegközlekedést. Egy budapesti aluljáróban, főleg így télen, hidegben találkozni fognak a „másik oldallal” is. Nagyon fontos! A gyermekünknek érhetően és ítélkezésektől mentesen mondjuk el, mit látunk. Rengeteg hajléktalan, rászoruló van, akinek SZILÁGYI NÓRA • SZÜLETETT: 1978 • FOGLALKOZÁSA: A CEDEK Szeretetszolgálat vezetője • CSALÁD: házas, egy gyermek édesanyja
