Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)

2018-09-01 / 110. szám

Abaújszántói borospincék (Lissák Tivadar, 1939)

olvasóban kialakul egy átfogó kép a régió zsidóságának történetéről. Azonban a szerzők végig szem előtt tartják, hogy mindig beillesszenek egy-két olyan érdekességet, ami megfűszerezi az ismert mintázatot, ami egyedivé, beazonosíthatóvá teszi az adott települést, vigyáznak, hogy ne vesszünk el a nevek és évszámok tengerében. Ilyen érdekességek például a szerencsi orthodox bodega 1929-ből, ami egy korabeli kóser gyorsbüfé lehetett7, a ״talizmános zsidó”, az asztalból készült koporsó és még sorolhatnám...

A KÖNYV CÉLKITŰZÉSEI

Első megközelítésben az ismeretterjesztés, az információátadás tűnik a könyv fő céljának. (Véleményem szerint a valódi, fontosabb küldetése ezen túlmutat, de erről majd később.) Ha csak az informatív részekre szegezzük a figyelmünket, akkor is meg kell állapítanunk: kifejezetten alapos munkával állunk szemben. Először talán furcsának tűnhet, hogy a kötet sokszor több kilométeres kitérővel elvezet egy településre, ahol nem találunk mást, mint a zsidóság hűlt helyét. De tovább olvasva lassan megértjük, hogy inkább a könyv alaposságát és a szerzők elkötelezettségét mutatja, hogy például Hejőszalontára mindössze két sírkőért kell elbicikliznünk. Az tűnik ki, hogy fontosnak tartják, hogy a térséghez kötődő minden zsidó emléket megmutassanak az olvasónak. Annál is inkább, mert ezeket a helyszíneket segítség nélkül soha nem találnánk meg. Hasonló ehhez az adott település összes rabbijának felsorolása. Fölmerül a kérdés, hogy miért nem csak az érdekesebb rabbik szerepelnek, akikhez mondjuk valami könnyen emészthető, bulváros történet is tartozik (mint például a pénzhamisítási gyanúba keveredett

Szüret (Nagy Károly, 1928)

olaszliszkai csodarabbi8), miért kell az összesét megemlíteni. A választ itt is ugyanabban látom: a szerzők inkább választották a történelmi, tudományos pontosságot a cukrozott lektűr helyett. Természetesen bőven akadnak könnyebben emészthető történetek is, mint ahogy ezt már említettem, de a koncepció szerint ez nem mehet az alaposság kárára.

Ám nem csak a zsidó vonatkozású dolgokra terjed ki az ismeret térj esztés. Például, hogy milyen kacifántos összefüggés van Tiszavasvári település és a ‘48-as Vasvári Pál neve között (nem olyan egyszerű ám, mint ami!yennek látszik!), szó van arról, hogy mitől híres a gönci hordó és hogy miért érdekes vagy hogy hány ablaka van a tiszadobi Andrássy kastélynak.

Láthatjuk tehát, hogy a könyv elég sokfelé és széles perspektívában tekint szét. Egyáltalán nem avítt emlékek belterjes kiadványáról van szó. Es itt térnék rá arra, amit a könyv fő missziójának tekintek. Nevezetesen, hogy hidat képez aközött, amit idő, tér és kulturális különbség elválaszt.

Önmagában persze az a tény is hídépítés múlt és jelen között, hogy ősrégi romokat és málló sírköveket kutatunk 2018-ban. Ráadásul ezt olyan módon, ahogyan az a sárospataki Fischer rabbi nekrológjában szerepelt: ״Az évezredes hagyomány ó-borát akarta átönteni új tömlőbe, de úgy, hogy a régi zamat megmaradjon. ”9 A könyv több pontján kiderül, hogy a szerzők némely információra a helyi lakosokkai beszélgetve tettek szert. (Ilyen például az alsózsolcai anekdota az örökbeadott kislányról.10) Ezek nyilván nem ellenőrizhető források, nem tudományos hivatkozások, azonban életszagú illusztrációk, amelyek segítenek abban, hogy ne csak távolságtartó szemlélőkként legyünk jelen a helyszínen, hanem át tudjuk venni a hely, az időszak hangulatát, és a kövek tényleg elkezdjenek beszélni hozzánk.

22 egység I 2018 SZEPTEMBER