Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-01-01 / 102. szám
2018 JANUÁR | egység 25 KULTÚRA | KILE az anyanyelv használatát. Ezt sokan gond nélkül elfogadják, Appelfeld viszont, habár nem szegül ellen nyíltan a szabálynak, titkos magányában ápolgatja az anyanyelvét, elkeseredetten próbálja újra és újra fölszítani az egyre hamvadó parazsat, retteg tőle, hogy egyszer tényleg elhamvad, és ő teljesen elfelejti a nyelvet. A helyzetet csak bonyolítja, hogy ez a nyelv nem más, mint a német. „Anyanyelvem, mint már mondtam, a német volt, anyám gyilkosainak nyelve. Hogy beszélhetnék ismét a zsidók vérével beszennyezett nyelven? Bármilyen komoly dilemma volt is ez, és úgy éreztem, hogy az én németem nem a németek nyelve, hanem anyámé, és napnál is világosabb, hogy ha találkozunk, ugyanazon a nyelven fogunk beszélgetni, melyet mindig is használtunk.” Nem csupán az anyjától megmaradt egyetlen emléke a német nyelv, hanem a gondolatait először formába öntő keret. Ez a ragaszkodás teljesen párhuzamosan fut a héber nyelvért folytatott küzdelemmel: amit nem csak megtanulni akar, de új anyanyelvévé is tenni. Ezek miatt a dilemmák miatt annyira megkapó Appelfeld élete és művészete: kendőzetlenül őszintén tárja fel azokat a belső ellentmondásos harcokat, amelyeket valamilyen szinten mindannyian ismerünk, de nehezen fogadjuk el, hogy nincs, hogy nem lehet feloldásuk. Appelfeld életében a nyelv nem csak a kulturális és érzelmi hovatarto zás jelképe, de tágabb értelemben a megfogalmazás, a továbbadhatóság, a történetírás terepe is. A nyelv által adódik tovább az emlékezet, tehát az egész küzdelemnek nem csak egyéni, de közösségi szinten is tétje van. 1946-ban tökéletesen nyelve vesztetten érkezik meg Izraelbe. Nem elsősorban azért, mert nincs ki vel beszélnie az általa ismert nyelveken, hanem azért, mert a háború megfosztotta szavaitól. „Aki ott volt a gettó ban, a táborban és az erdőkben, a zsigereiben érzi a hallgatást. A háborúban nem vitatkoznak, nem érvelnek. A háború a figyelem és a hallgatás melegágya. Az éhség, a szomjúság, a halálfélelem feleslegessé teszi a szavakat.” A háborúban az első számú szabály a hallgatás, de még ha önmagában nem is lett volna veszélyes beszélni, akkor meg azért nem lehetett, mert „voltak borzalmak, melyek túl voltak a szavakon”. Ebből a tökéletesen nyelvtelen, magányos fiúból lesz Izrael egyik legjelentősebb héberül alkotó írója. Tulajdonképpen azért kezd el írni, hogy visszaszerezze azt a csöndet, ami a háborúban körbevette, és ebben a csöndben visszataláljon ön magához. Ez látszólag kettős paradoxon: azért kezd kommunikálni, hogy csöndben lehessen, azért nyitni mögött hagytam, bennem él, belém vésődött, és minden, ami történik vagy történni fog velem, összekapcsolódik a világgal, melyből származom. Amikor erre rádöbbentem, nem voltam többé elesett árva, bátran szembe mertem nézni a világgal.” Saját beval lása szerint akkor kezdett el jókat írni, amikor már nem „író” akart lenni, hanem csupán önmaga. Az irodalomban talál nyugalmat a transzcendencia utáni vágy is, ami az egész életét végigkísérte, és ami semmilyen tradicionális módon nem tudott korábban kielégülni. Jóllehet, anyai nagyapja vallásos volt, és el is vitte magával a zsinagógába, mégis a legfőbb emléke, hogy hiába érinti meg egyfajta vallásos érzület, mégsem találja az Istennel való kommunikáció nyelvét. „Megállok mellette és a függönnyel borított frigyszekrényt nézem. Megpróbálok elkapni egyet abból a rengeteg szóból, melyekkel az emberek Istenhez szólnak, de semmit sem értek. Már világos: néma vagyok. Mind suttognak, erőlködnek, csak nekem nincsenek szavaim. Figyelem a többieket és ez fájdalmat okoz. Soha semmit nem kérhetek Istentől, mert nem beszélem a nyelvét.” Később, kamaszkorában, mindent meg tesz azért, hogy megtanuljon imád kozni. A legnagyobb szenvedélye, a természetben való üldögélés és kontempláció sem egyébről szól, mint egy följebbvalóhoz való közelférkőzésről. Végül az irodalomban, amit „a vallás zenéjének” nevez, és a Martin Buber féle kabbalista csoportban talál vallásilag haza: „Némi általánosítással e csoport tagjaiban az volt a közös, hogy mind posztasszimilációs szemszögből látták a zsidóságot. Ők már maguk mögött hagyták az atyákkal és a hittel való konfliktust, a zsidóságot a lelkükben hordták.” Aharon Appelfeld 2018. január 4-én hunyt el. Nagyapja haláláról a következőket írta: „Úgy viszonyult a ha lálhoz, mint korábban nagyobb utazásaihoz. Nagymama mindig rá akarta beszélni, hogy vigyen magával még egy kabátot és még egy kardigánt, de nagyapa könnyű poggyászszal szeretett utazni, és most is csak annyit mondott: az út nem túl hosszú, nincs miért aggódni.” Legyen hát neki is rövid az út, és könnyű a poggyász. mások felé, hogy magát meg találja. Mint már korábba szó volt róla, ő tudatosan, tényszerű dolgok ra nem igen emlékezett a háború idejéből, tehát krónikát nem tudott írni. A háborús éveket kitöltő sötét csö ndbe kellett visszalépnie ahhoz, hogy fölépítse a saját belső narratíváját és továbbadhatóvá tegye a meg élteket. Épp ezért érzi bosszantó skatulyá nak a „holokausztíró” cím két: az író önmagáról ír, a múlt csak nyersanyag, amit a jelenbe emel. Egyszer csak azon kapta magát, hogy nem használ múlt időt, amikor a gyerekkoráról ír. A múltat, gyerekkort, mint egy zárványt elkerítette, de nem eltemette, hanem csak leválasztotta az élet folyásáról, hogy megőrizhesse olyan boldognak, ahogyan emlékszik rá. Amit tovább kell adnia az utókornak, az nem konkrétan az átélt élmény , hiszen az úgy, abban a formában továbbadhatatlan, hanem önmaga hitelessége és integritása. Nem keresnie kell hidat, hanem neki magának híddá válnia. „Ott világosodott meg számomra, hogy mindaz, amit magam A szövegben található idézetek az Egy élet története (Budapest: Park Könyvkiadó, 2005) című könyvből valók.
