Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)

2018-07-01 / 108. szám

egység | 2018 JÚLIUS 8 HOHMECOLÓ | TÖRTÉNELEM többségi társadalom tagjaival, ad­dig nem is lehetnek a nemzet részei. A Széchenyi által vallott anti­eman cipációs nézet csak a teljes el­utasítást látta járható útnak, részint a nemzetet évszázadok óta érő, fo­lyamatos támadások terhe, részint a magyarság relatíve csekély, és a zsi­dók ehhez képest viszonylag magas száma miatt. A főrendi tábla 1844. október 1-jei ülésén vészjóslóan így fogalmazott: „ha egy bárkában ülök, és ab ­ban van gyermekem és más gyermeke, és ha a bárkába bejő a víz, (...) biz én a magam gyer­mekét konzerválom, és a másikat kilököm...”. A magyar politikai nemzettudat egyszerűen nem tudott kialakulni, hiszen ötszáz éven keresztül idegen hatalmak megfosztották a politikai önrendelkezéstől, így a nemzettu­dat csak kulturális alapokon szer­veződhetett. Ebből következően a zsidóknak, amennyiben a nemzet részévé kívántak válni, elsősorban magyarrá kellett lenniük. Csakhogy ez az elvárás, és az ennek megfelelni vágyás egy megoldhatatlan problé­mát is teremtett rögtön. A zsidóság ugyanis nemzet és vallás is egyben. A zsidók státuszával kapcsolatos vita végül elvezetett az 1849-es eman­cipációs törvényig. Ekkor, hogy a sza­badságharcon ne essék szégyenfolt, gyorsan megszavazták a zsidók azo­nos jogait, miközben pontosan tud­ták, hogy azok gyakorlatba ültetésé­ről – az önrendelkezési törekvések bu kása miatt – már nem lehet szó. A SZAKADÁS 1868. november 10-én Eötvös József kultuszminiszter kevesebb mint egy évvel az immár tartósan érvényben maradt emancipációs törvény elfo­gadása után összehívta a magyar és erdélyi izraeliták kongresszusát, hogy a katolikusokhoz hasonlóan egyetlen egyházba szerveződjenek, és ezen keresztül lehessen intézni a velük kapcsolatos ügyeket. Ám Eötvösék nem vettek figyelembe, hogy ekkorra a zsidóságnak már többféle értelmezése elterjedt. Az események végül odáig vezettek, hogy a hagyományőrzőbb, később ortodoxnak nevezett képviselők ki­vonultak a kongresszusról, és ádáz harcot kezdeményeztek a nézeteik képviseletéért. Ezzel bekövetkezett a szakadás, amelynek eredményeként a ma­gyarországi zsidóság három cso­portra vált szét: az asszimiláció és reformpárti kongresszusiakra (a ké­sőbbi neológokra), az ortodoxokra, illetve a Statusquo Ante irányzatra, amelynek célja a függetlenségük megőrzése lett. 1869-ben, alig két évvel a kiegye­zést követően, a lakosság csak nagy jából 40 százaléka volt magyar nem zetiségű. A zsidók tehát nél­külözhetetlennek bizonyultak ab­ban, hogy a magyar nemzetiség a tör ténelmi Magyarország területén is mét többségbe kerüljön. Minden túlzás nélkül, az egész nemzet ön­képét, identitását befolyásoló kér­désről volt tehát szó, ami képes megmagyarázni azt is, mitől ilyen ér zékeny téma a zsidóság azóta is. A zsidósággal kapcsolatos kérdésfel­tevések Magyarországon ugyanis nem csak a zsidókat érintik, hanem a nemzet saját magával kapcsolatos vi szonyulásait, önképét is. „NINCS RÁTOK SZÜKSÉG!” Mindebből következően óriási volt a csalódás és a döbbenet, amikor 1944-ben kiderült, hogy a zsidók asszimilációs igyekezete kudarcba fulladt, noha ezt már az 1920-as, első zsidótörvény megszületése elő­revetítette. A ’20-as, ’30-as években felerősö­dött az antiszemitizmus okai közül egy gondolatmenetet emelek ki, amely kevés figyelmet kap a törté­nelmi elemzésekben. Ha a zsidókra azért volt szükség, hogy a történel­mi Magyarország területén több­ségbe kerüljenek a magyarok, akkor a trianoni tragédia után, amely a kis Magyarország területén a magya­rok többségét eredményezte, a zsi­dók feleslegessé váltak. Egy olyan időszakban, amikor amúgy is a megmaradás volt a tét, az első áldo­zatok a zsidók lettek. Széchenyire visszautalva: a víz bejött a bárkába. Az 1868-ban bekövetkezett sza­ka dás nyomán létrejött három irány zat közül – bármilyen fájdal­mas is kimondani – a neológ irány­zat mondott csődöt, amely a 19. szá zad végétől azt hangsúlyozta, hogy a zsidóság „pusztán” Mó­zes-hit, nem jelent nemzeti hovatar­tozást, miközben próbálta a maga esz közeivel bizonyítani azt, hogy a magyar zsidók a magyaroknál is ma gyarabbak. „NE LEGYETEK ZSIDÓK ÉS MI MEGVÉDÜNK TITEKET!” Míg korábban azt kívánta a magyar nemzet, hogy a magyar zsidók vál­janak magyarokká, a kommunista rendszer azt tűzte ki célul, hogy a zsidó identitás szűküljön le a val­lás gyakorlás egy nagyon személyes területére, és minden, ami az iden­ti tásvállalás közösségi dimenzió já - hoz tartozik, szűnjön meg. A de por - tálások elsősorban a vidéki zsidó­ságot sújtották, a budapestiek ál ta­­lában asszimiláns, gyakran ki ke resz - telkedett, sokszor kommunis ta, sze­kuláris zsidók voltak. A valláselle­nes Rákosi-rendszer, majd a forra­da lom, amelynek során szintén vi - szonylag nagy mennyiségű, sok eset ben ortodox zsidó indult útnak Ma gyarországról, megakadályoz­ták vallásos élet újjászervezését. Rá­adásul minden zsidóban a csalódás Eötvös József – Madarász Viktor vázlata

Next

/
Oldalképek
Tartalom