Egység, 2017 (27-28. évfolyam, 92-101. szám)
2017-06-01 / 96. szám
2017 JÚNIUS | egység 33 ÉCESZGÉBER zsinagóga kertjében pakolják le a faládákat, amelyekből személyes holmik kerülnek elő: egy kisbaba félcipője, egy gyermek játékvonata, néhány ruhadarab, imasálak. A lincselésre készülő tömeg az elhagyatott zsinagóga kerítésének rácsai között pillantja meg, hogy a zsidók nem bosszút állni, nem a vagyonaikat visszaszerezni, hanem temetni jöttek. Temetni azt, ami szeretteik után ágában sem bármit is visszaadni. Ebben a hatóságok sem segítettek. Mindeközben éppen azokban az alföldi falvakban, ahol Török filmje is játszódik, pogromokra is sor került. Hogy mennyire nem szólalt meg a lelkiismeret hangja, jól mutatja Andy Grove története is. A tavaly márciusban elhunyt ITguru, a világ legnagyobb számítástechnikai vállalata, az Intel egyik alapítója „Amikor a vonatra felszállnak, maguk mögött hagyják a felzaklatott falut, melynek tagjai már túl vannak a maguk temetésén: ők a múltat és a bűneiket ásták el” maradt. És ahogy érkeztek, úgy el is mennek, csendben, szoborarccal. Amikor a vonatra felszállnak, maguk mögött hagyják a felzaklatott falut, melynek tagjai már túl vannak a maguk temetésén: ők a múltat és a bűneiket ásták el. A mindössze néhány óra történetét felölelő film megmutatja, hogy a túlélő zsidók visszatérése milyen érzelmeket váltott ki. Az esküvő elmaradt: nem csak azért, mert az ifjú ara mást szeret és a házasság csak kényszerű parti lett volna, hanem mert az apja bűneivel a fiú is a zsidók felbukkanása miatti riadalom miatt szembesült. Ekkor áll össze a fejében a kép, hogy a drogériához, amelyet át kellett volna vennie, mások vére tapad. Mire a délutáni vonattal a zsidók elmennek, a falu közössége szétesik. Nézem Török Ferenc filmjét, Ragályi Elemér hatásos képeit, Rudolf Péter zseniális játékát, és arra gondolok, olyan, mintha a Bűn és bűnhődés sajátos változatát látnám. Bizonyos értelemben egy idealizált világot: ahol a bűnösök így vagy úgy, de megbűnhődnek. Öngyilkosok lesznek, elhagyja őket a gyerekük, drogba menekülnek (a jegyző felesége), kiüresedett élet, lelkiismeretfurdalással megterhelt magány a büntetésük. Nos, ez nagyon távol áll a történelmi valóságtól. Számos magyarországi zsidó számolt be arról, hogy amikor hazaértek a haláltáborokból, nem csak azzal szembesültek, hogy elfoglalták házaikat, ellopták ingóságaikat, hanem azzal is, hogy senkinek sem volt esze Gróf Andrásként született Magyarországon 1936ban. Túlélve a holokausztot az 1956os forradalom után emig rált az Egyesült Államokba. Andy Grove amint átért az óceán túlpartjára, többé nem szólalt meg magyarul. „Mert egyike volt annak a milliónyi magyar származású zsidónak, akinek egész családját kiirtotta a fasizmus. Az ötvenes évek elején még megpróbált felejteni, feldolgozni magában a tragédiát. Erről csak egyszer mesélt egy amerikai barátjának: nem tudta megbocsátani egykori szomszédjainak, hogy széthordták szülei bútorait; hogy szembetalálkozott az utcán halott édesanyja ruhájával egy korábbi szomszédasz szonyon; hogy találkozott azzal a vidáman röhögcsélő csendőrrel, aki egykor rájuk zárta a vagon ajtaját. Nem tudott nekik – nekünk – megbocsátani” – írta Grove nekrológjában Somfai Péter. Török filmje inkább azt mutatja meg, hogy milyen drá máknak kellett volna megtörténniük, mint azt, hogy mi történt ténylegesen. A vidéki zsidóság elárulása és kifosztása úgy tűnt a múlt ködében, mintha soha nem került volna rá sor. Ha folytatódna a történet, végignézhetnénk, ahogy a filmbéli jegyző gond nélkül lényegül át a kommunista diktatúra pártitkárává, ekkor a kulákoknak, rendszeridegeneknek megbélyegzett honfitársait jelentené fel, fosztaná ki. A vele összejátszó csendőrből a kommunista diktatúra rendőre lenne, csak a drogériát veszítené el végleg, azt ugyanis államosítanák. FOTÓ: KATAPULT FILM / SZILÁGYI LENKE
