Egység, 2017 (27-28. évfolyam, 92-101. szám)

2017-03-01 / 94. szám

Nagyon szerettem a sós vízben a tojást. Egész évben rengeteg tojást ettünk, de a kemény tojás a sós vízben, ahogy a kanállal el lehetett vágni, és hozzá me­rítettem egy kis sós vizet is, az különleges peszáchi ízt jelentett. Volt egy kis barna tálka, mintával az elején, abban valami végtelenül durva só volt. Nagy göröngyök vol­tak benne, az volt a peszáchi só . Egészen más volt, mint a hétköznapi: borsónyi szemek voltak, épphogy kalapáccsal összetörték. A nagy, zöld edényben pedig A bor mellett a másik nagyon fontos kelléke a pe­száchi asztalnak a macesz. Az honnan érkezett? Azt is elő kellett jegyezni, hogy mennyi kell, ami állandó mérlegelés tárgya volt. A hiánygazdaság kö­rülményei között örülni kellett, hogy leszállítják azt, amit jó előre megrendeltünk. Egy csomagra kellett jelentkezni, minden család megmondta, miből meny ­nyit kér. Mindent fel kellett sorolni, mert ami nem volt felsorolva, az nem volt. Maceszt, bort, vajat, mindent. Úgy emlékszem, még a tojást is. Máig meg­van az ezüst macesztál, a gyönyörű macesztakaró, abban volt a macesz a széderasztalon. Ezt a nagyszü­leim édesanyám kislánykorában csináltatták, annak emlékére, hogy felgyógyult egy különösen súlyos tüdőgyulladásból. Akkor elérkeztünk a széderhez. Kik voltak ott? Hogy zajlott? A szűkebb család természetesen ott volt, és biztosan voltak vendégek is. Ha figyelembe veszem, hány pe­száchi hágádánk van, az alapján úgy 10-12-en lehettek. Mindegyik hágádá le van csöpögtetve étellel, mind­egyiket mindig kiosztották, és láthatóan jóízűen étkez­tek rajtuk. Ha más nem, a borospohár kézben volt, és csöpögött, de egy komplett háromfogásos vacsora is leolvasható róluk. Nagyobbrészt a[z Orthodox] Zsidó Népasztal Egyesület kiadványai voltak, amiket azok kaptak, akik jelentősebb összeggel támogatták a Zsi­dó Népasztal Egyesületet, és annak a szegényeket pe­száchkor megetető tevékenységét. Az a hágádá tele volt képekkel, ott láttam először pálmafát, piramist, fáraót. Volt benne egy csomó nyomdahiba, azt is felolvastuk, mert muszáj volt. És hát persze én mondtam a mánistá ­nót, én voltam az egyetlen gyerek közel-távol, most is tudom fejből. A nagypapa felolvasta a szöveget, mi pedig hall­gattuk. A tíz csapásnál a kisujjunkkal nyúltunk bele a borba mindnyájan és a kisujjunkkal csöpögtettük ki. A csúcspont, a nagy pillanat az volt, hogy feltálalják az estebédet és lakomáznak... Utána a nagymama meg­a vaj volt. Elég nehezen lehetett kivenni belőle, és gon­dosan le kellett fedni mindig. Aztán ott volt a leves , amibe a krumplitésztán, meg a gombócon kívül gyömbér t is csak ünnepen tett a nagymama. Az is a húsvéti íz nekem, a gyömbér. És a bor . A bort vagy a Köztársaság téren vettük, ak ­kor még volt ott egy kóser bolt, vagy a Spitzer Tibinél [a Lujza utcában], aki hentes volt, de ilyenkor, ünnep előtt ő is árulta a bort. A peszáchi kóser bor különleges volt, semmi nem volt ráírva, külön készítették, rabbi felügyelete mellett, előre meg kellett rendelni, annyi készült az országban, amennyit megrendeltek és kifi­zettek előre a zsidók, és lepecsételt papírdobozokban árulták. Édes volt, mint a méz. És hát, ha már bor, akkor a peszáchi poharak... A kis kék pohár, aminek már gyerekkoromban sem volt füle. Ott volt a nagypapának a jó vastag falú, nagy fü­lespohara, egy biedermeier jelenet van az elejére festve. Van egy öntött üvegből készült, hálós mintájú pohár, az volt a ház mindenkori asszonyáé, és természetesen az ezüst kupa, ami Elijáhué. kérdezte, ki kér tojást. Persze min­denki kért, és akkor behozta a sós lében a kemény tojást. A levest már nem kellett kérdezni, magától érte­tődő volt, hogy azt mindenki kér. Vacsora után kimentünk a folyosóra, és belesuttogtuk a sötétségbe, hogy burich hábu rebbe. Nagyon csendesen, mert az egykori csillagos házba már nagyon sok ember költözött be, aki már nem tudta, mit jelent ez. 2017 MÁRCIUS | egység 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom