Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)

2015-05-01 / 85. szám

2016 MÁJUS | egység 33 ÉCESZGÉBER Hiányérzetem volt, de egészen mostanáig nem tudtam magamnak sem megfogalmazni, miben áll ez a hiány. A napokban azonban elsők között lát­hattam, azt az angol gyártású dokumentumfilmet, ami Csanád történetét dolgozza fel. A film legfelkavaróbb része az a pár perces bejátszás volt, ahol Csanád 2012-ben nagymamáját interjúvolja meg házi videokamerájával. Bár egyike voltam azoknak, akik arra biztatták Csaná dot, hogy mielőbb örökít ­se meg nagymamáját, csak így, a dokumentumfilm keretében volt alkalmam a felvételt látni. Mielőtt pár mondatot idéznék a videófelvételből, megosztanék egy törté­netet. 2013-ban Csanád édesanyja egy kisebb autóbalesetbe keveredett, lakhe ­lyén, Miskolcon. A kiérkező rendőr mindkét sofőr adatait feljegyezte. „És Ön!? Születési dátum, hely?” – kérdezte a biztos úr a másik autó vezető­jétől . „1945. Auschwitz.” – mondta az autóvezető. Csanád mamájának ereiben megfagyott a vér. Egy szót sem szólt, nem fedte fel önmagát, de ahogy hazaért hívta 95 éves édesanyját. „Mama! Ismered a szóban forgó urat?” „Hát hogyne is­merném” – válaszolt a mama. Ismerte, hiszen az úr édes anyjával egy transzport ­tal vitték őket Auschwitzba. Mindketten 25 évesek voltak. A másik lány azonban terhes volt. A terhes asszonyokat pedig azon nyomban Mengele vette kezelésbe, mindenkin abortuszt hajtott végre. A transzporttal érkező terhes nőkből hosz ­szú kígyózó sor alakult Mengele rettenetes „rendelője” előtt, és sokan nagyon ne­hezen bírták az állva várakozást. Történetünk főhősére került volna éppen a sor, amikor a mögötte álló asszony megkérte, hadd menjen előre, mert ő már nem bír­ja a várakozást. Előre engedte. A beavatkozás megtörtént. Ismét rajta lett volna a sor, csakhogy Mengele sürgős hívást kapott. El kellett sietni, és így „faképnél hagyta” a várakozó sort. Így születhetett meg az autóbaleset másik résztvevője. – Akkor te a deportálást hogy úsztad meg? – Nem úsztam meg. Deportáltak . (Felhúzza az ingujját, és megmutatja a tetoválást.) – Elindultunk kedden délelőtt. Bevagoníroztak. Nyolcvanan egy marhavagonban. Oda már nem lehetett semmit vinni. Volt mindenkinél egy kis hátizsák, ruha törülköző... Felvettünk magunkra két három réteg ruhát, aztán egy egy szatyrot vittünk amiben ennivaló volt. [...] – Anya mit tudott arról, hogy Auschwitzban voltál? – Hát... később már tudott róla. – A kezeden a számot, a tetoválást gondolom látta. –... látta... –... de ő azt mondja, hogy soha nem mert rákérdezni erre. – Nem. Ők nem kérdeztek, mi meg nem beszéltünk róla. – Azt te hogy élted meg, hogy én elkezdtem politizálni? – Hát... nem örültem neki, hogy pont egy ilyen csoportba kerültél... de reménykedtem benne, hogy csak nem merülsz annyira bele... hogy, hogy annyira zsidóellenes leszel. [...] – És mit gondolsz arról, ami most történik? – Mindig ellene(ünk ) lesznek. – És akkor mit lehet tenni egy zsidónak Magyarországon? – Nem tudom... Csöndben maradni... Csöndben maradni – mondja Klein Magdolna, és nekem végigfut a hátamon a hideg. Mennyi szenvedés, mennyi fájdalom. Micsoda emberi tragédia. Ez a csönd lenne a magyar zsidóság holokauszt utáni története? Talán nem is a csönd, hanem a csöndben maradás az igazán hátborzongató. A fé­lelem és szégyen két és fél generációt nyomorított lelkileg, másfelet testileg. És mindez nem kiáltozást, zokogást és tiltakozást, hanem a csöndben mara­dás szorongással teli kényszerét eredményez­te. Nem akadt senki 70 éven keresztül, aki belekiáltott volna ebbe a csöndbe: légy, aki vagy, légy az, akik az őseid voltak 3250 éven keresztül! A kiirtott és megnyomorított milli­ók nem csönddel, hanem hanggal, az önazo­nosság folytonosságát kiáltó hanggal tudják csak elnyerni végtisztességüket. A történet főhőse Klein Magdi. Az ő tör­ténetének (talán) utolsó fejezete mindaz, ami unokájával, Csanáddal történt. * * * „De ama népek között sem fogsz megpihen­ni és nem lesz nyugvóhelye lábad talpának, mert ad neked ott az Örökkévaló rettegő szí­vet, epedő szemeket és csüggedő lelket. És életed függőben lesz előtted, rettegni fogsz éjjel-nappal és nem fogsz bízni életedben. Reggel azt mondod: bárcsak este volna és este azt mondod: b árcsak reggel volna , szí ­ved rettegése miatt, amellyel rettegsz és sze­meid látványa miatt, amit látsz.” [...] „És én megemlékezem Jákobbal való szövetségem ­ről ... még akkor is, mikor lesznek ellenségeik országában, nem vetem és nem utálom meg őket, hogy végkép megsemmisítsem őket, hogy megbontsam velük való szövetségemet, mert én vagyok az Örökkévaló, az ő Istenük. Megemlékezem értük az elődökkel való szö­vetségről...” (5Mózes 28:65-67.; 3Mózes 26:40-45.) (Részlet a dokumentumfilmből) „ „

Next

/
Oldalképek
Tartalom