Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-08-01 / 87. szám
egység | 2016 AUGUSZTUS 14 HOHMECOLÓ | ITTHON MINEK KELLETT SÍRHELY RÁCHELNEK? Ráchel halálának történetét olvasva egy nehezen érthető részletre lehetünk figyelmesek: Ráchel szülés közben, Efrát városa mellett távozik el, mégsem ott temetik el egy előkelő városi temetőben, hanem egy elhagyatott helyen, mely még egynapi járóföldre sincs Efráttól. Ez különösen furcsa, ha Jáákov Ráchel iránt érzett, különleges szeretetére gondolunk, melyet az előző hetiszakasz beszél el. Ezen kívül, a zsidó törvények szerint, amennyiben gyűjtést rendeznek egy bizonyos személy temetésére, és több pénzt adakoznak, mint amennyire szükség van, tilos a többletet másvalaki temetésére fordítani. Ehelyett az eredeti személy temetését kell méltóbb módon megrendezni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nagyobb sírkövet állítanak a számára. A Midrás azonban azt tanítja, hogy egy igaz embernek nincs szüksége emlékhelyre. Egy emlékhely feladata az, hogy megőrizze szeretteink emlékét, és emlékeztessen bennünket mindarra, amit az elhunyttól tanultunk. Az igaz embereknek erre nincs szüksége. Ők tóratanításuk és jó cselekedeteik révén élnek tovább. Különösen igaz ez az ősatyák és az ősanyák esetében. Nagyon sokan nem jártak még Ráchel ősanyánk sírjánál, emléke mégis örökké él. Vajon mi késztette arra Jáákovot, hogy emlékhelyet emeljen szeretett feleségének, és miért az Efrát felé vezető út mellett tette ezt, miért nem a városban? HOGY LEGYEN HOL IMÁDKOZNI A Midrás elbeszéli, hogy Jáákov olyan kulcsfontosságú helyet választott ki felesége síremléke számára, ahol nemzedékekkel később leszármazottai, az Izraelből száműzött zsidók haladnak majd el. Nagyméretű síremléket épített Ráchelnek, hogy a mellette elhaladó zsidók sírjanak, és könyörögjenek kegyelemért. Ekkor majd ő is sírni és könyörögni fog az Örökkévaló előtt gyermekei érdekében. (A Zohár szerint, amikor a zsidók visszatérnek Izraelbe, megállnak majd a sírnál és örömkönnyeket hullatnak. Ekkor Ráchel is együtt örül majd velük.) Ez az elképzelés Jirmijáhu próféta könyvében is megjelenik (31:15-17.) „Ezt mondja az Örökkévaló: Hangos jajgatás hallatszik a magasban, és keserves sírás: Ráchel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai ... Ezt mondja az Örökkévaló: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! ... reménykedhetsz a jövőben ... mert visszatérnek fiaid hazájukba.” MIÉRT JÁRUNK TEMETÕBE? Mindebből megérthetünk néhány érdekes elgondolást: az igaz emberek lelke összeköttetésben áll sírhelyükkel. Tudatában vannak a Földön zajló eseményeknek, velünk örülnek és velünk szenvednek. Imádkoznak értünk, és könyörgésük oly eredményes, hogy dicséretes, sőt elvárt cselekedet meglátogatni sírjukat, és ott imádkozni az Örökkévalóhoz, illetve arra kérni a cádikot, hogy ő is imádkozzon értünk. A Slách hetiszakaszban is erre a szokásra találunk példát. A Tóra elbeszéli, hogy amikor Mózes tizenkét kémet küldött a Szentföldre, egyikük, Kálev, attól tartott, hogy társai rosszindulata rá is hatással lesz. Kétségbeesésében egyedül ment el Hevronba, az ősatyák sírbarlangjához. Amikor odaért, felkiáltott: „Atyáim, kérlek, könyörögjetek az Örökkévalóhoz, hogy mentsen meg társaim káros befolyásától!” A Midrás szerint ennek érdemében tudta függetleníteni magát a többi kém hatásától, melynek jutalmául Hevront kapta örökségül. A Talmud Táánit traktátusában olvashatunk a böjtnapok különböző szokásairól. Az egyik ilyen szokás – mely bizonyos böjtnapokkor általánosan elterjedt gyakorlattá vált –, ellátogatni a temetőbe. A Gemárá nem tárgyalja, hogy kötelesek vagyunk-e odamenni, csak azt kérdezi, hogy miért kell elmennünk. A Talmud két magyarázatot kínál: az egyik szerint, ha az Égben rossz MIÉRT LÁTOGATJUK A TEMETŐKET? A Tórában elsőként a Vájislách hetiszakaszban találunk említést sírkőállításról. Ezt olvashatjuk: „Vájácév Jáákov mácévá”. Ezt a kifejezést használta az Írás néhány mondattal korábban is (illetve azokon a helyeken, amikor emlékhely emeléséről van szó), amikor az Örökkévaló megjelenik Jáákovnak, hogy a Jiszráel nevet adja neki és megáldja. Ezt követően Jáákov emlékkövet állít, hogy megörökítse a történteket, és szentnek nyilvánítja a helyet. JEHOSUA FUCHS RABBI ÍRÁSA A Báál Sém Tov ohelje
