Egység, 2014 (78-80. szám)
2014-12-01 / 80. szám
Egység dozik, kívánok neki gyors felépülést - Izraelből nagyon sokat foglalkozik Magyarországgal, ezért mielőtt idejöttünk, írtam neki, hogy tervezünk jönni Magyarországra, tud-e segíteni. Rögtön válaszolt is. Az érdekesség, hogy a végén, miután leírta a sok címet és ötletet, és biztosított róla, hogy milyen fontos, hogy legyen sáliach Magyarországon, megkérdezte, hogy talán van valami kapcsolatom az ״Obi rebbé”-vel, Oberländer Lázárral, aki őt tanította a Kazinczy utcai ortodox Tajrászban 50 évvel korábban. Ez egy alapfokú talmudiskola, nagyjából az elemi iskolának felel meg, ahol nagyapám, Oberländer Lázár - az ״Obi rebbe” - volt az egyik melámed (tanító). így kezdtünk az ő listájával foglalkozni. A rendszerváltás zsidósága E: Milyen volt akkor itt a hangúlát, milyen volt itt lenni? O. r.: Nagyon izgalmas időszakban jöttünk, hiszen 1989 augusztusában érkeztünk, itt éltük át a rendszerváltást. Tanúi voltunk az első választásoknak is, mindennek. Nagyon más volt itt, mint, amit megszoktunk, meg kellett szokni, hogy itt más fogalmak és más dolgok vannak. E: Hova jártak imádkozni? O. r.: Pár héttel az érkezésünk után már itt volt Ros hásáná, a Kazinczy utcába mentem imádkozni. Elég sajátságos volt a hangulat... A nagytemplomban voltunk, hideg volt, üres volt, szerintem 20-30 ember imádkozott ott. Az volt az érdekes, hogy voltak még emberek, akik emlékeztek a nagymamámra, mert ő apámmal együtt kezdte elsőként a háború után a kóser hús árusítását. Apám volt az első, ott volt a boltja, ahol most is van a kóser hentes a Dob utcában. ’89-ben még éltek olyanok, akik emlékeztek órájuk és a boltra. az, ami az embereknek kell, nem egy operaénekes!”. Két ágy és egy vasalódeszka E: Milyen volt az első időszak? Hova érkeztek? O.B.: Apósomék itt voltak azon a nyáron és kértük őket, hogy segítsenek nekünk albérletet találni. De az első este, amikor megérkeztünk, valaki más volt még a Szentkirályi utcai lakásban, amit kibéreltünk, úgyhogy betettek minket egy kis szobába, a Vas utcában, én azóta nem láttam ilyen helyet Budapesten, valami borzalmas volt. A Szentkirályi utcában egy nagyon szép lakás volt, de csak nyár végéig maradhattunk, mert akkor jött vissza a lakó Izraelből. Akkor mentünk a Rákóczi út 6-ba... Minden lakást, ahova költöztünk, természetesen újra kellett káserolni. Egy pár fazekunk volt, még nem érkezett meg semmink. Emlékszem, egy hétig laktunk a Képíró utcában két ággyal és egy vasalódeszkával. E: Hogyan kezdték el a munkát? O.B.: Az első időkben nekem minden energiám elment arra, hogy legyen étel, lakás - ezek a dolgok nagyon sok időt elvittek. De már az első időkben, a Szentkirályi utcában tartottunk órákat. Én tartottam angolul, Báruch tartotta valahogy magyarul. O.r.: Tudtam, hogy Naftali Kraus - aki most épp agyvérzésből lábaelég kellemetlen volt, mert nem így terveztem, csak így alakult. így csak lassacskán kezdtem mondani a szüleimnek, hogy talán mégis elmegyünk, és, hogy keresnek Európába rabbikat, aztán lassan szóba került, hogy talán Magyarország lesz ebből. Végül, mikor a szüleim indultak nyáron Magyarországra, a repülőtéren megmondtam nekik, hogy slichutra megyünk Budapestre. Jó is volt, mert Pesten, a Kazinczy utcában összetalálkoztak azzal a két londoni rabbival, akik jöttek megnézni számunkra a mikvét. Anyukám kérdezte tőlük, hogy van-e itt Chábád, erre mondta Gluck rabbi, hogy hamarosan lesz. Szó szót követett, végül megmutatták az útleveleink másolatát, ami náluk volt ügyintézéshez, hogy mi leszünk az új sliáchok. Anyukám kérdezte, hogy rendes emberek-e a leendő sliáchok? Mondták, hogy csak telefonon beszéltek velük, de nagyon nagyon rendes emberek... Mondta az anyukám, hogy az jó, mert ez az ő fia és a menye, akik nemrég házasodtak. Apámnak két fenntartása volt a dologgal. O a New York-i pápai közösség egyik vezetője volt és nem lubavicsi hászid, ezért egy kicsit értetlenül állt ez előtt, hogy miért nem lehet olyan helyen lakni, ahol sok ezer más ortodox zsidó is lakik, miért kell elmenni máshova? És ha már máshova, akkor miért pont Magyarországra? Mindez elég furcsa volt neki. Másrészről azt mondta, jó, itt voltak rabbik az őseink, menjek oda. Aztán, amikor már itt voltunk, azt mondta egyszer-egyszer, hogy ״jó, elég volt ebből a micvából, gyertek vissza, most már valaki más menjen ”. E: És nem akartak visszamenni sosem? O.B. : Nem, eddig még nem akartunk. Nem volt olyan, hogy azt mondtam volna, nem bírom tovább, borzasztó nehéz, visszamegyek. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz napok, de sosem gondoltam, hogy visszamegyek. Az élet az élet mindenhol: küszködni kell itt, dolgozni kell ott. Élete végén apósom nagyon büszke volt, amikor itt járt Pesten - és akkor már az emberek ismerték Báruchot, tudták, hogy milyen közösséget épített mint rabbi. Az utolsó telefonja is erről szólt. O. r.: Egy vagy két nappal azelőtt, hogy elhunyt, beszéltünk telefonon. Olvasott az újságban az óbudai zsinagógáról, a nyitó ünnepségéről, és nagyon érdekelte. Kérdezgetett, hogy hogyan lesz, mi lesz ott, és azt mondta: ״ne ilyen modem opera-kántort vegyetek oda, hanem egy igazit, aki a hagyómányos nuszáchot jól tudja, mert ez 7
