Egység, 2013 (75-77. szám)

2013-09-01 / 76. szám

Utcanevek - sokszínű történelmi figurák

Magyarországon az utcanevek változásai sűrű emóciókat kavarnak fel. Általában, ha váltás történik az ország, vagy a főváros, vagy egy város vezetésében, az új garnitúra szinte első feladatának érzi a közterületek neveinek megváltoztatását. Abban egyetértés van, hogy utcákat, tereket jó emberekről kell elnevezni, de hogy kit tekintünk jó embernek, az már minden oldal egyéni értékrendjét tükrözi. Árnyalja a kérdést, hogy az emberek, nem csak egyszerre lehetnek jók is és rosszak is, de élettörténetük folyamán is váltakozhatnak jó, vagy gonosz időszakaik. Melyik a domináns? Életének melyik periódusa szerint kiáltsunk ki valakit szépemlékűnek, vagy megátalkodottnak?

Széchenyi és Kossuth

A kérdés olyan heves vitákat is kiválthat, mint amikor a főváros vezetése Tormay Cécile-ről kívánt utcát elnevezni a 2. kerületben.

De nézzünk egy-két ״szürke” történelmi tekintélyt. Széchenyi Istvánt a két világháború között a nyilas és szélsőjobboldali képviselők példaképüknek tekintették. Pedig Széchenyi nem mindig volt ellenséges a zsidókkal, sőt számos esetben elismerően nyilatkozott szorgalmukról, intelligenciájukról és jellemükről. Véleménye szerint az államba igen, de a nemzetbe nem volt tanácsos befogadni őket. ״Az angol tóba öntött zsidó tenta még nem teszi ihatatlanná annak vizét. De ha a magyar levesbe öntik a palack zsidó tentát, akkor az bizony ihatatlan lesz” mondotta.

Kossuth Lajos ezzel szemben kifejezetten ellenszenvesnek, morálisan és kulturálisan gyanúsnak tekintette a zsidókat. Fiatal korában meggyőződése volt, hogy a magyar parasztok alkoholizmusáért a zsidó kocsmárosok a felelősek. Később már csak annyit várt el tőlük, hogy asszimilálódjanak. Majd 1849-ben már így vélekedett: ״Én ember és ember között faj-, nyelv-, vallásfelekezet miatt soha nem tettem, s nem is fogok különbséget tenni, az antisemitikus agitatiót mint a XlX.-ik század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.”

Luther Márton és Ravasz püspök ״népi életösztöne”

Kossuth színeváltozása talán egybeesik az antiszemitizmus történetének fordulójával. Az antiszemitizmus az emberiség egyik legrégibb eszmerendszere volt, a zsidók démonizálása a bibliai időkig nyúlik vissza, és válik fokozatosan a kulturális tradíció részévé. A zsidó diaszpóra megjelenésével először a vallási antiszemitizmus jelent meg, ezt szokás inkább antijudaizmusnak nevezni. ״Ha a zsidók gyűlölete a kereszténységet jelenti, mi ugyancsak jó keresztények vagyunk” mondta Rotterdami Erasmus, míg Luther Márton pogromokra is uszított, mondván, a zsinagógákat a földdel egyenlővé kell tenni, a zsidók házait el kell pusztítani, vagyonukat el kell kobozni. Ha ez sem elég, akkor a keresztény fejedelmek veszett ebekként űzzék ki őket országukból. Ravasz László református püspök pedig 1919- ben az antiszemitizmust a népi életösztön megnyilvánulásának nevezte.

Bajcsy-Zsilinszky: Zsidó, a visszaszorítandó

A háború után hősként tisztelt emlékű Bajcsy-Zsilinszky Endre, akiről nem is utcát, de körutat neveztek el, a zsidóság sajtóban való túlsúlyra jutása miatt panaszkodott 1920-ban. ״A zsidóság szédületes hatalmi előrenyomulása mindenáron visszaszorítandó.” - mondta Bajcsy-Zsilinszky Endre.

De nem szűkölködött a háború utáni időszak sem az olyan, egyébként köztiszteletnek örvendő politikusokban, művészekben, sportolókban sem, akik munkássága bőséggel tartalmaz ״szerencsétlenebbül megfogalmazott mondatokat”. Mivel azonban az ő életművük nem zárult még le, nevüket talán nem kell most megemlíteni. Várjuk ki, hátha ők is szépítenek még.

Szegő Krisztina

is, ha nem élt vallásos életet, de jószívű ember volt. (Mose Feinstein: 536. old 99. §)

Felment-e a tehetség?

A névadás tekintetében az egyik komoly kérdés a művészek megítélése. Hajlamosak vagyunk enyhébben megítélni egy művész magánéletét, viselkedését, és hibáit betudni a ״művészlélek” megnyilvánulásainak. Ez azonban helytélén hozzáállás, két szempontból is. Egyrészt, mert pusztán a veleszületett tehetség nem ad felmentést az alól, hogy emberhez méltó, morális életet éljen valaki. Egy költő művészi szabad- Ságból használhatja a szokottól eltérően a nyelvet, de tehetsége nem jogosítja fel az immorális életre. Másrészt egy kiemelkedő személyiségnek, akire mások felnéznek, éppen hogy különösen aggályosán kéne vigyáznia a viselkedésére.

Kiemelkedő személyiségekkel kapcsolatban azt találjuk, hogy éppen különösen kell ügyelniük viselkedésükre, hogy az még véletlenül se vezessen félreértésekhez és negatív példákhoz, így volt ez Mózessel is, aki például már azért is a sivatagi halál büntetését kapta, hogy ״ráütött a kőre, ahelyett hogy beszélt volna hozzá”. A Sulchán Aruch, azt is mondja például, hogy egy rabbinak, egy tudósnak különösen kell ügyelnie megjelenésére is. Még egy piszok folt sem lehet ruháján, mert rajta százszor nagyobb a felelősség.

Egy művész esetében, ahogy már korábban is utaltunk rá, az a kérdés, mi jut róla eszébe az embereknek, mi az, amit valójában képvisel az életével a széles tömegek szemében. Ha az élnézően csak ״magánéleti botlásként” aposztrofált bűnös életmódot juttatja az emberek eszébe, akkor nem lehet valódi példakép, akit a következő generációk elé teszünk.

Jó példa erre Wagner, akinek műveiből gyakorlatilag nem lehet Izraelben koncertet adni, mert minden próbálkozás zátonyra fut a közfelháborodás miatt. Hiába csodálatosak az alkotásai - a zsidó nép túl nagy árat fizetett azokért a bizonyos ״magánéleti hibákért”, Wagner antiszemitizmusáért, amely halála után is szellemi bázisa volt a német náciknak. Felmerülhet a kérdés, kinek az ítélete mérvadó. Példa erre Marc Chagall, aki nem csak világhírű festő, de az asszimilált zsidóság emblematikus alakja is. Egy anekdota szerint, amikor Izraelben járt, ellátogatott a teljes egészében hászidok lakta településre, Kfár Chábádba is. Itt megszerveztek egy találkozót gyerekkori barátjával, akivel együtt jártak a

9