Egység, 2011 (70-71. szám)
2011-09-01 / 71. szám
Egység dig útjára ment” legelőször mocáé jóm kipur-kor, azaz a jóm kipur kimenetelekor kezdődik. Mindazonáltal a jóm kipur és a szűköt közötti időszakban ״egész Izrael a micvák teljesítésével van elfoglalva” (Vájikrá rábá 37.), és mivel a micvák az egyetlen Istentől valók, a zsidók még ekkor is egységesek. Ez már csak azért is így van, mert azok a micvák, amelyeket a zsidók ebben az időszakban teljesítenek, a szűkké és az árbá minim, azaz a négy fajta növénybői összefogott csokor (luláu, etrog, hádász és áráuá), az egység jelképei (uo. 30:12.). A Talmud azt mondja, hogy ״egész Izrael megérdemli, hogy egy szukká-ban lakjék” (Szűkké 27b.) és a négy fajta zsidót reprezentáló illetve az ő egységüket szimbolizáló négy fajta növény micvája arra hivatott, hogy összehozza őket (Vájikrá rábá 30:12.). Magán a szűköt ünnepen is egységesek a zsidók, hiszen az egységet szimbolizáló micvákon (lásd fentebb) kívül ilyenkor az isteni is sokkal kézzelfoghatóbb (Likuté Torá, Pársát Cáu, 22. old.; uo. Smini Aceret, 176. old.). A Szukkotot követő Smini Aceretkor és Szimchát Torákor az egység az egyetlen ökörből álló áldozathozatalban nyer kifejeződést, amely szintén a zsidókra mint egyetlen, egységes népre (Szukká 55b.) utal. S milyen érdékés, a smini áceret és a szimchát torá öröme kifejezetten a táncban nyer kifejeződést, a táncot pedig az ember a lábaival ropja, és a lábak szintjén mindenki egyenlő. Vagyis legyenek bár távol egymástól, a világ különböző pontjain, a zsidók azért ennek ellenére is kézzel foghatóan ״egy nép”. A zsidók ״egy nép” A Szimchát Torá után, amikor elhagyjuk az ünnepek szentségének birodalmát és visszatérünk a hétköznapokba, akkor kell igazán bebizonyítanunk, hogy a zsidók változatlanul egységet alkotnak. Részint ezért is szükséges kijelenteni mocáé Szimchát Tora kor, hogy ״Jákob pedig útjára ment”: az egyes számú igeidő azt hangsúlyozza, hogy még a szimchát torát követően is, amikor az egyes zsidók elindulnak ״útjukon” a hétköznapi dolgok világába (nem úgy, mint mocáé Jóm Kipurkor, amikor az ״út” a micvák világába visz), még akkor is egységben léteznek az összes többi zsidóval (Tánjá 227. old.; Torá Or 54. old.) Likuté Szichot, XX. köt., 266-314 old.; X. köt., 192-197 old. 3 hónap ünnepeit és visszatér a világi, hétköznapi dolgok birodalmába, a munkáját mégis úgy kell végeznie, hogy ״úton” legyen - azon az úton, amely összeköti az ő hétköznapi tévékenységét a királyok Legfőbb Királyával: s ily módon minden az Örökkévaló lakhelyévé lesz. Némileg eltérően fogalmazva: Egy zsidó lelke alászáll a magasságból (a királyi palotából) ebbe a fizikai világba (az Örökkévaló egész birodalmának ebbe a legtávolabbi csücskébe), hogy a kettő között kapcsolatot teremtsen az Örökkévaló szolgálata által. Egy zsidó azért cselekszi ezt, mert ez az ״ő útja”, a zsidó ember útja, akinek leghőbb vágya az, hogy teljesítse az Örökkévaló akaratát, vagyis azt, hogy ebből a világból az Ő jelenléte számára alkalmás lakhely váljék. A ״Jákob pedig útjára ment” kijelentés tehát azt jelenti, hogy a tisré ünnepi időszakát követően egy zsidónak hozzá kell látnia ahhoz, hogy az egész világot az isteni befogadó edényévé tegye. Noha különbözőek, a zsidók mégis egységet alkotnak Van egy másik jelentése is annak, hogy ״Jákob pedig útjára ment”. ״Jáköb” az egész zsidó népet jelenti. Az egyes számban megfogalmazott mondat, ״Jákob pedig útjára ment”, azt hangsúlyozza, hogy bár a zsidók egymástól különböző egyénekként végzik szolgálatukat, ennek ellenére összességében mégiscsak ״egy népet” alkotnak. A ״Jákob pedig útjára ment” mondat ezen értelmezése szerint különböző szintek vannak, amelyek mindegyikén ki kell hangsúlyozni azt az egységet, amely egyéni útjaik ellenére minden zsidót összeköt. A kezdetet jóm kipur ünnepének kimenetele jelenti. Ros hásáná napján a zsidó nép egyesül, mint az a Tórában is áll: ״Itt álltok a mai napon ti mindnyájan" (5Mózes 29:9.). A ״mai napon” ros hásánára utal (Likuté Torá, Nicáuim 87. old.), és azt fejezi ki, hogy ezen a napon a Tóra a zsidók mind a tíz kategóriáját egyként veszi számba (uo.). A zsidó nép a ros hásáná és jóm kipur közötti napokban hasonlóképpen egyesül, különösképpen jóm kipur napján, amely ״évenként egyszer” (3Mózes 16:34.) van, és a zsidók ilyenkor teljes egységet alkotnak. Jóm kipur ünnepének kimenetelekor a zsidók elkezdenek szétszóródni, mindenkit leköt, hogy felépítse a maga szukká-ját és előkészítse a maga luláuját és eírog-ját (Likuté Szichot, XII. kötet, 214. old.). Tehát a ״Jákob penagyságot jelentő szár gyökből ered (lásd Likuté Torá, Röé, 32b.), betűi pedig a Li Ros szavakat formálják (lásd Derech Micvotechá, 15b.), melyek közül a ros szó azt jelenti: fej. A fej a test legmagasabban elhelyezkedő része, és a fej - hang, arc, értelem - az, amely megkülönbözteti az egyik embért a másiktól (Szánhedrin 38a.). Bár a Jákob név alacsonyabb szintét képvisel, mint a Jiszráél, mégis az előbbi szerepel a már idézett kijelentésben: ״Jákob pedig útjára ment”. Ez alapján értékes tanulságot szűrhetünk le az Örökkévaló szolgálatára vonatkozóan: Minden egyes zsidó, különbség nélkül, születésétől fogva - amikor még csupán ״Jákob” szintjén van és szolgálatának elején tart - egy az Örökkévalótól kapott küldetést teljesít. Ez a küldetés pedig abból áll, hogy ragadja■ meg ״Ezsau sarkát”, azaz a világi, hétköznapi dolgokat, és tegye azokat ״Jáköb gyülekezetének örökségévé” (5Mózes 33:4.), vagyis változtassa azokát szentséggé, s ily módon tegye a világot az Örökkévaló lakhelyévé. Ment A ״ment” szó nem csupán azt implikálja, hogy az embernek kötelessége elvégezni a fentebb említett szolgálatot, hanem azt is, hogy egy zsidónak folyamatos ״mozgásban” kell lennie, vagyis egyre magasabbra és magasabbra kell emelkednie ebben a szolgálatban; nem maradhat meg passzív, változatlan állapotban. Ez a különbség az angyalok és az emberek között. Az angyalok ״azok, akik állnak” (Jesájá 6:2.; Zchárjá 3:7.; lásd Smot rábá 25:2. és Torá Or, Pársát Vájéseu, 59. old.) mert noha félelemmel vegyes tisztelettel teljesítik Teremtőjük akaratát, mégsem képesek aktuális szintjüket jelentősen meghaladni. Csak az ember ״az, aki megy”, mert az ő feladata az, hogy egyre magasabbra emelkedjék (Lásd a Bráchot traktátus végét; Sulchán Aruch, Admur HáZákén, Orách Chájim, 155. fejezet). Függetlenül attól, hogy milyen spirituális magasságokat ért már el, folytonosan arra kell törekednie, hogy még magasabbra és magasabbra jusson el. Útjára Egy út vagy ösvény összeköti a birodalom legtávolabbi határait a fővárosban álló királyi palotával (Lásd Biuré HáZohár L Admur HáEmcáé, a Vájislách hetiszakasz eleje, Széfer Há- Máámárim 5689, 12. old.). Bár a zsidó ember maga mögött hagyja a tisré
