Egység, 2009 (66-68. szám)
2009-12-01 / 68. szám
foglalásomat elemzi. A végére ezt írja: ״Most pedig hagyjuk a teológiát, és beszéljünk valami magánügyről: miért nem házasodott még meg?” (A levelet lásd fent.) Házasságkötésünk napján Marion és én gyönyörű csokrot kapunk tőle aláírásával és áldásaival. Még pompásabb csokrot küld fiúnk körülmetélésének ünnepére. Szovjetunióbeli utazásom után rendszeresen látogatom, és beszámolok az ott élő zsidók helyzetéről. Bevallom neki csalódásomat: az ottani zsidó közösség passzív, csendes. Meglepetésemre egyetért ezzel, ő is jobbnak tartja a titkos diplomáciát... 1994. június 12-én, egy esős délután, ott vonulok én is a gyászmenetben, amely koporsóját az Eastern Parkwayen keresztül Brooklynba kíséri. Tízezrek, köztük Franciaországból és Izraelből érkezett férfiak és nők jönnek és jönnek, zsoltárokat mórmólnak. A sugárút mentén gyermekek és fiatalok sírva kiáltják: ״Rebbe, rebbe...”. Ma az egész zsidó nép árvának érzi magát. Visszaemlékszem vele való találkozásaimra, súlyos mosolyára, kék szemének átható tekintetére, énekére és arra, hogyan tudott éneklésre bírni másokat. Amikor utoljára találkoztunk, megkérdezte, miért nem írtam még meg a könyvet mozgalma alapítójának, a ljadi Snéur Zálmán rabbinak az életéről. Áldását küldte Marionnak és Elisánknak. Elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem mondott-e le az ember kiváltságáról, emberi kötelezettségeiről Auschwitzban? Nem jelenti-e Auschwitz embervoltunk csődjét, az emberi társadalom bukását? Istenen kívül mi más marad számunkra egy olyan világban, amelyet Auschwitz sötétje árnyékol be? A rabbi figyelt, válaszomat várta. Eltelt egy kis idő, mielőtt meg tudtam volna szólalni.- Rebbe - mondtam végül -, ha az, amit mondott, válasz a kérdésemre, visszautasítom, de elfogadom, ha ez is egy kérdés, mondjuk, egy újabb kérdés. - Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. Eveken át kapcsolatban maradtunk. Ha megjelent egy kötetem, kommentárokat írt hozzá. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy művemet szenteljem az első lubavicsi rebbe, Snéur Zálmán rabbi, a Tánjá szerzője életének és tanításainak. Még mindig dolgozom rajta... Egy napon hosszú levelet kapok tőle, melyben Istennel szembeni állásA rebbe hívei szüntelenül dicsérik nagy tudását, ismereteit, szent életét, hatalmát, szervezőképességét főleg a pedagógia területén. Állítólag a tudományokat a Sorbonne-on, a filozófiát Bérlinben tanulta. Azt is állítják, hogy folyékonyán beszél hat nyelven. Egyesek térmészetfeletti adottságaiban is hisznek. Első tisztelgő látogatásom majd egy éjszakán át tartott, ezt követte a többi. Bevezetésképpen bevallottam neki - talán, hogy oldjam a feszültséget? hogy vizsnici, nem pedig lubavicsi chászid vagyok. S hogy nem is áll szándákomban hovatartozásomat megmásítani.- A fontos csak az, hogy valaki chászid legyen - felelte -, mindegy, hogy kinek a híve. Témát változtattunk. A rebbe olvasta néhány könyvemet franciául, és magyarázatot kért rá, miért vagyok haragban Istennel. Azt válaszoltam:- Mert túlságosan szerettem.- És most? - érdeklődött.- Most is. Most is túlságosan szeretem, azért haragszom rá. A rebbe nem értett egyet velem:- Istent szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk Őt, nem pedig azt, hogy megértjük. Megkérdeztem:- Lehet hit nélkül is szeretni Istent?- Azt felelte, hogy a hit mindennél előbbre való. - Rebbe, hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után? Kezét az asztalon nyugtatta, hosszasan, csendben nézett rám. Aztán szelíd, alig hallható hangon válaszolt:- Es az hogy lehet, hogy nem tud hinni Istenben Áuschwitz után? A Mester előtt, 1991 - Oberländer Báruch rabbi a lubavicsi Rebbe áldását fogadja ״A rebbe műve túlmutat Lubavicson” Elie Wiesel vallomása Lubavicsról tál bámulja őt. Valami komorság és mélyértelműség lengi körül. Felkavaró és megnyugtató egyszerre. Ugyanaz az érzés tölt el, mint a többi jelenlévőt, akiknek a rebbe segít megközelíteni az elérhetetlent. Jelenlétében zsidóbbnak, hitelesebben zsidónak érezzük magunkát. Tekintete előtt szorosabbra fűződik kapcsolatunk benső zsidóságunkkai. Nem tudom levenni róla a szemem. Pillantása mindent és mindenkit fogva tart. Nemigen találkoztam még senkivei, aki ennyi emberrel foglalkozott volna egyidejűleg. Ezer meg ezer szempár követi legapróbb rezdüléseit is. Ha megszólal, mindenki lélegzet-visszafojt-3 nik hatalmasnak és bensőségesnek, a világ minden tájáról összesereglett chászidok ezrei, fiatalok és öregek táncolnak állva: nem mozdulnak helyükről, mégis az egész világegyetemet betölti hullámzásuk ritmusa. Szemük lehunyva: úgy énekelnek, ahogyan csak a chászidok tudnak. Tízszer, ötvenszer ismétlik ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a dallamot, a torkukból előtörő ének ezernyi lángot lobbánt szemükben, és egyre magasabbra szárnyal: a hetedik mennyországig, talán azon is túl, a héchál hánögináig, minden dalok forrásáig és szentélyéig. Mindennek központjában a rebbe áll. A bennem lakozó chászid csodálatSoha nem felejtem el a lubavicsiakkal történt első találkozásomat, vagy harmine évvel ezelőtt. Vizsnyici chászid létemre hallottam már a Chábádról és hírneves vezetőjéről. Akkoriban az izraeli esti lap, a Jediot Acháronot külföldi tudósítója voltam, és úgy gondoltam, írnék egy beszámolót arról, hogyan emlékeznek meg a lubavicsi chászidok első rebbéjüknek, az ״Álter Rebbének”, a ljadi Snéur Zálmánnak a cári börtönből való kiszabadulásáról. Kora reggel, amikor elindultam hazulról, még vizsnyici voltam, de valami vagy valaki már megérintett Lubavics szelleméből. A templomban, amely egyszerre tű
