Egység, 2006 (58-60. szám)
2006-09-01 / 59. szám
Egység Mit jelent az, hogy ״dizsó”? Interjú Kepes Andrással nék elfelejteni a származásomat. Én is kaptam tucatszám antiszemita levelekét, és előfordult, hogy szemtől szembe lezsidóztak, amivel azóta sem tudók mit kezdeni. Emlékszem, 1985 és 1987 között az Egyesült Államokban tanulhattam, és egyben taníthattam is ösztöndíjjal. Amikor 1986-ban a nyári szünetre hazajöttem, az egyik trafikban egy ismeretlen trafikos nő felismert és boldogan köszöntött: ״De jó hogy ismét itthon van!” Egyszer csak valaki a hátam mögött megjegyezte: ״Miért, itt nincs elég zsidó!?!” Átfutott a fejemen, hogy pofán vágom, de akkor az is eszembe jutott, hogy elvehetik az útlevelemet, és nem tudok az Egyesült Államokba visszautazni. Miközben azon morfondíroztam, hogy a büszkeségem vagy a bölcs megfontolás diadalmaskodjon, a trafikos nő ráförmedt, hogy ״Takarodjon innen!”, mire a pasas kisomfordáit. Azóta egyetlen ilyen inzultust nem hagyok szó nélkül, bárkit érintsen is. anélkül, hogy eszerint válogattam volna, barátaim jelentős része is a zsidók közül került ki. Nyilván a kulturális hasonlóság miatt. Vagy egyszerűen csak hasonlóan nőtt a szőrünk. Sokan nem vállalják a nyilvánosság előtt a zsidóságukat!! Ön hogyan áll ezzel? K.A: Noha úgy érzem, zsidó származásom engem kevésbé határoz meg, mint a magyar kulturális hátterem, és a Legutóbbi sorozata a Világfalu nagy siker volt. Mi ösztönözte a műsor elkészítésére? K. A.: Mindig is kereső-kutató ember voltam. Megismerkedtem a világ nagy vallásaival, és a népi hiedelmekkel és mindegyik előtt meghajtom a fejem. Nagyon érdekes volt, hogy különböző kultúrákban azonos vagy hasonló szertartásokkal is találkoztam. így pl. a hajvágási ceremóniát a Judaizmusban, a hinduizmusban, a mongoloknál és az andoki indiánoknál is megtaláltam. zsidó vallás sem érdekel jobban, mint, a kereszténység, a hinduizmus vagy különősen a zen buddhizmus, de ennek ellenére sosem tagadtam zsidó gyökereimet. Tisztelem és becsülöm az őseimet. A Dohány utcai zsinagógába viszont csak a rendszerváltás után mentem el. Akkoriban, amikor Csurkáék zsidózni kezdtek. Úgy gondoltam, hogy az antiszemita kirohanások idején erkölcsi kötelességem nyíltan vállalni zsidó gyökereimet. És noha korábban nem került nyíltan szóba a zsidóságom, azok, akik ezt számon tartják, sosem engedZsidó Világfalu Tévésztár a Keren Or-ban Egy gombostűt sem tudtunk volna leejteni. Anynyi bizonyos. Oly sokan gyűltek ugyanis össze május elején Kepes András előadására az EMIH Károly körúti központjában. A riporter az RTL klubon nemrég fejezte be 12 részes sorozatát, a ״Világfalu”-t, amely eddigi népszerűségét még tovább öregbítette. A közönség azonban nem elsősorban a sorozat kulissza titkaira, sokkal inkább Kepes személyes története iránt érdeklődött. A könynyed szellemességgel válaszoló sztár ismét nagy sikert aratott. Mikor és hogyan tudta meg, hogy zsidó? K. A: Szüleim 1946-ban jöttek haza a mexikói emigrációból, éppen akkor, amikor mások távoztak. Királyhegyi jut eszembe, aki két évvel korábban tért haza Amerikából, és aki kegyetlen akasztófahumorával úgy mondta: sietett haza: nehogy lekésse az auschwitz-i csatlakozást. Apám baloldali értelmiségi volt, később elkötelezett kommunista, aki el sem tudta volna képzelni, hogy egy forradalmat nélküle harcoljanak végig, így azután élt illegalitásban Bécsben, Berlinben, Londonban, Párizsban és végigharcolta a spanyol polgárháborút. Szüleim sosem beszéltek zsidóságukról. 10 éves voltam, amikor egy nap hazamentem az iskolából és azt kérdeztem anyámtól: mit jelent az, hogy ״dizsó”? Anyám nem tudta, de megkérdezte, hol hallottam. Meséltem, hogy az iskólában összeverekedett két osztálytársam, és a verekedés hevében az egyik azt mondta a másiknak, hogy ״Te büdös dizsó!” A kontextusból már anyám is felismerte a szót. Akkor mesélte el, hogy én is zsidó vagyok. Hogyan fogadta? K. A.: Nehezen értettem meg. Különősen, amikor elmesélték, hogy kiirtották a családunkat, és hogy ezért nem ismerhettem a nagyszüleimet. Arra gyanakodtam, hogy ez a zsidóság nem lehet valami jó dolog, ha enynyit kell szenvedni miatta. Kicsit szégyelltem is, ahogy egy gyerek szégyell minden kellemetlenséget, mert vétkesnek érzi magát benne, noha azt sem érti, mit tehet róla. Akkor kezdtem megnyugodni, amikor anyai nagyapámról meséltek, aki kilencgyerekes pék volt Egerben, és noha nagy szegénységben éltek, mindenkinek segített, mindenki hozzá járt tanácsért. Meg dédapámról, aki Békéscsabán a hitközség elnöke volt, és olyan közszeretetnek örvendett városszerte, hogy amikor meghalt, a városi lap az első oldalon hozta, hogy ״Meghalt az aranyszívű Braun bácsi!” Meg elbüszkélkedtek egyik nagybátyámmal Braun ״Csibivel”, az MTK válogatott csatárával, akinek a villamoson még a 70 éves bácsik is átadták a helyüket, hogy kíméljék Csibi arany lábait. Az is csak jóval később tudatosult bennem, hogy 4