Egység, 2001 (43-46. szám)
2001-03-01 / 44. szám
Egység Még sok tennivalónk lesz a Messiás eljöveteléig... Az 1998-ban New Yorkból hazánkba érkezett Sudak házaspár egyike azoknak az ifjú házasoknak, akik mint a lubavicsi rebbe küldöttjei - sliáchjai - egy olyan országban telepednek le, ahol aktív és önfeláldozó munkájukkai tudják segíteni a zsidó közösség munkáját. Dvora Lea és Shalom Bér Sudak az Oberländer család hívására választották Magyarországot, hogy a Budán működő óvódónkban és iskolánkban tanítsanak és gazdagítsák a nevelés színvonalát. Okét kérdeztem új életükről és tapasztalataikról itt Magyarországon. Sudak rabbi a Bét Menáchem iskola legidősebb osztályával hogy minden zsidó lényeges, és a zsidóság tanításáért, a zsidó élet felélesztéséért akár a kényelmet is fel kell adnunk. Hollandiában távolról sincs olyan sok zsidó, mint például Belgiumban. Édesapám Hollandia főrabbija. Csak hogy egy dolgot említsek: Életünk része volt az, hogy már egészen fiatal korunkban el kellett otthonról költöznünk, hogy megfelelő iskolába tudjunk járni. Térjünk rá egy pár szóval az itteni életetekre és munkátokra! Miben különleges az iskola ahol tanítotok? Foglalkoztok-e még valami mással is a tanításon kívül? S.B.: A Bét Menáchem iskolába és Gán Menáchem óvodába ugyanolyan zsidó gyerekek járnak mint más zsidó iskolákba. A gyerekek túlnyomó részben nem vallásos zsidó családokból jönnek. A mi iskolánkban megtanulják ugyanazokat a világi tantárgyakat mint minden más iskolában. Réz Gáborné a Radnóti Miklós gyakorló iskola igazgatónője felügyeli nálunk a világi tantárgyak tantervét. Ugyanakkor nagy Dvora Lea az egyik óvodai foglalkozáson tünk hogy költözünk. Az ismerősök közül nagyon sokan csodálkoztak az ötleten, de például a szüleim nagyon is támogatattak bennünket. Nem csoda, hiszen nekik is hasonló nehézségekkel kellett megküzdeniük harminc-negyven évvel ezelőtt. Édesapámat, aki még a Szovjetunióban született 1959-ben, a Lubavicsi Rebbe Londonba küldte, hogy építse fel a zsidó közösséget. Londonban akkor még távolról sem volt olyan aktív zsidó élet mint ma, és - bár neki a nyelvet nem kellett megtanulnia - sok nehézséggel kellett megküzdenie, hogy megalapozza azt, ami ma van Londonban. Amúgy, épp egy pár héttel ezelőtt nagy megtiszteltetés érte őt és az egész lubavicsi közösséget Angliában: Édesapám mint az első zsidó szervezet képviselője megkapta az Order of British Empire díjat. Ez nagyon nagy szó Angliában. D.L.: Nekem sem volt új a gondolat, végülis ebben nőttem fel. Szüleimtől egész életemben azt a példaképet láttam, Ha jól tudom immár két és fél éve hogy Budapesten éltek. Milyen nyelven beszélgessünk? S.B.: Hogy őszinte legyek, az angol még jobban megy nekem mint a magyár. Végül is ez az én anyanyelvem, ezt beszéltem életem első huszonöt évében. Azért itt Magyarországon mégis szívesebben próbálok meg magyárul beszélni. D.L.: Szinte az első naptól kezdve, hogy megérkeztünk Budapestre hetente egyszer magyar órákat veszünk. Habár már két éve tanuljuk a nyelvet, és nekem ez már a hatodik nyelvem, a tanulás gyümölcseit csak most kézdem el érezni. A férjem heti négy öt alkalommal tanul párban, a közösségünk olyan tagjaival akik csak magyarul tudnak, így hát mindenképp rá vagyünk szorulva a nyelv használatára. Ahogy szavaitokból kiveszem, New York nem az első állomás volt az életetekben, honnan jöttök eredetileg? D.L.: Igazság szerint mind a ketten európaiak vagyunk. A férjem Londonból én pedig Hollandiából származom. Mi ott nőttünk fel és a szüléink a mai napig is ott élnek. Hogyan határoztátok el - két nyugat-európai akik eddig főleg vallásos körülmények közt és vallásos közösségben éltek -, hogy egy éves kisfiátokkal Magyarországra költöztök? S.B.: Amikor Oberländer rabbival találkoztam New Yorkban, és megkért, hogy jöjjünk Budapestre segíteni az Iskola munkájában, végül amellett döntőt-8
