Egység, 1999 (37-40. szám)
1999-03-01 / 37. szám
Egység mek, a szinte érthetetlen, alig hallható szavak, ez a részvevő, együttérző, odaadó mosoly sem segít rajtuk. Mert a legnagyobb szerelem sem tudja betölteni, kielégíteni a bolyongó otthontalan lelkeket. A legtisztább szerelem is fedél után, fészekre vágyik és az - lássuk be nincs nekik. Ki vagy te Menáchem Mendel Schneerson? - kérdem gondolatban. Oroszul, franciául, angolul beszélő, Sorbonnet végzett kiváló mérnök és matematikus? Nagy rebbék senkit sem követő, egyéni utakat járó magányos utóda? Mint Jákob ősatyánk, Istennel, emberrel viaskodó, igazságkereső humanista bölcs? A tömeghatás rafinált mesterei által tehetségesen megrendezett, ״felépített” élő mítosz? Vagy talán mindez együttvéve: karizmatikus vezető egyéniség, amilyet manapság olyannyira nélkülöz a mi árva nemzedékünk? Honnan jön a Messiás? A láthatár távoli peremén már sejtelmesen mocorog a hajnal. A többezres tömeg egyenként elvonul a lubavicsi rebbe előtt, aki serlegéből önt mindegyik pohárba néhány csepp bort. Aki nem égészén bizonyos benne, hogy a rebbe látta őt, az idejön, egész közel hozzá, hogy ránézzen, hogy szemtől szembe lássa, és - ahogy az áldás szólt az imént - ״merítsen a boldogság forrásából”. Engém is odavisznek, bemutatnak; - ez egy izraeli magyarnyelvű lap szerkesztője. - ״írjon jó cikkeket” - mondja. Bizony rám férne, de főképpen az 01- vasókra - gondolom és hirtelen ezt mondom: Mikor fog Ön Jeruzsálembe jönni? Ez itt, ebben a keretben kétségtelenül szokatlan, bizonyos fokig felelőtlen kérdés volt. A rebbe nem habozik, erőteljesen rávág: ״Megyek, megyünk mindannyian, mihelyt megjön a Messiás”. Kiáltani szeretném, mikor jön, merről, honnan és mivel, kivel? És addig hol van, mit csinál, mit gondol úgy általában a dolgokról. Ő ott, ahol van, hogyan bírja nézni azt, ami velünk történt, s történik? Neki nem kell számot adni semmiről, senkinek?! - szeretném kiáltani, de kérlelhetetlenül továbbsodor az előre hullámzó emberáradat a poharakkal. Az épület előtti téren gyerekek, asszonyok, fiatalok, öregek felajzottan, izgatottan, mámoros nyugtalansággal járnak fel-alá, akárcsak a szerelmesek a pétervári Néva partján fehér éjszakákon.., Körülnézek. A Messiás nem jön. Innen, erről a vidékről, erről a tájról biztosan nem. Néhány nappal később, éjfél tájban ott ültem szemtől szemben Menáchem Mendel Schneersonnal, egyszerű, dísztélén fogadószobájában, - ahogy a chábádnyikok mondják - kettesben. (Új Kelet, 1980.VII. 18.) 11 tömeget, ilyen feszülten figyelni olyan beszédre, amit szinte nem is haji, nem is ért. ״És eljegyezlek örökre. És eljegyezlek joggal és igazsággal, kegyelemmel és irgalommal. S eljegyezlek hűséggél, hittel” - idézi tovább a rebbe. Ez a hit nem vak hit, de az értelem éber figyelme, az ész józan mámora, a tisztánlátás, a tudás és az igazságkeresés sóvár vágya. A rebbe iszik és a poharak ismét a levegőbe emelkednek, mint egy szűrrealista tánckompozícióban. A rebbe nézi az embereket, felragyog az arca és folytatja. A Zohárt idézi, gondolatai a Kabbala szféráiban járnak, a magamfajta félanalfabéta alig tudja követni. Viszont - a Kabbalában való jártasságtól függetlenül - mindenki számára egyformán világos és érthető az, ami Schneerson szerint a leglényegesebb: a zsidóság-szeretet. Ez tartotta meg őket a gyűlölet évszázadain keresztül. Ésszel is érezni, szívvel is gondolkodni, mindig csak az értelemmel keresni a választ, a cselekvő, tettekben kifejeződő választ a zsidó sors׳ súlyos kérdéseire. Újra elhangzik a kórus, utána megint csend. A rebbe iszik és ismét csak, nem is tudom hányadszor ezen az egyedülálló estén, már nem is estén, hanem, éjszakán, magasba lendülnek a karok a poharakkal. Az apák fejük fölé tartják kisgyermekeiket, hogy ők is lechájimot mondjanak Menáchem Mendel Schneersonnal, aki most mosolygó arccal nézi őket, szerelmesen. Ez az ő fegyvere. Ez segítette át a nagy betegségben; az, hogy nem hagyhatja el őket, hogy életbevágóan szükségük van rá, hiszen lám, mióta tartják magasba karjaikat és várják, hogy rájuk nézzen. Újra leejti a fejét, s maga elé néz. Vajon mire gondol? Ki tudja, talán arra, hogy az, amit nyújtani tud nekik, ez a nézés, a beszélő szeha a Borisz Godunovból, vagy az Iván Szuszanyinból szólna - egy amerikai zsidó templomban... - Az ének után valószínűtlen csend telepszik a teremre, a várakozás lázas, de fegyelmezett csendje. Megint feláll egy öreg zsidó és felzeng az ének ezer meg ezer férfi ajakán, majd újra csend és várakozás. Bejön egy öreg zsidó, ezüst tálat, serleget, kalácsot, bort és törülközőt hoz és az asztal közepére teszi. Felcsendül az , ének, majd ismét csend és várakozás. Láthatatlan jelre, mintha erős fuvallat futna végig az embersorokon, egymáshoz szorulnak, mint viharban a megriadt nyájak. Várnak. Nincs tülekedés, zsivajgás, vagy susmogás. Szinte hallani az emberek lélegzését. Az embertenger kettéválik és a keletkezett folyóson magábatekintő, szómorú arcú ember megy végig, mintha egyedül lenne. Enyhe zavarral lép az emelvényre, szinte bocsánatkérően. Egyszál magában ül a hatalmas asztalhoz, annyira személytelenül, mintha senki se lenne az óriási csarnokban. Az áldást a kalácsra is halkan mondja és csak az ámen mennydörgő szava rázza fel az épület csendjét. Amikor betölti a ( bort a serlegbe, az emberek, kis műanyagpoharakba bort töltenek; a jobbkarok különböző magasságokba lendülnek, félszeg és bátor, zavart és követe! lőző, előremerészkedő és visszahulló, remegő és várakozó, kérő, reménykedő és türelmetlen karok. A szemek mind arra a pontra szegeződnek, ott, a végtelennek tűnő asztal közepére, ahol egyetlen ember ül, szótlanul, majdnem mozdulatlanul és szomorúan: Menáchem Mendel Schneerson. De miért ilyen magányos, ilyen szomorú az az ember, akinek a szavára hívők és hitetlenek, gazdagok és szegények, gyengék és erősek, zsidók és nem zsidók figyelnek oda. Hirtelen felemeli tekintetét és belenéz a hatalmas tömegbe. Mintha . most látná őket először. Nézik egymást. Ezek mind, ott lenn, a teremben és itt fenn, körülöttem az emelvényen, mind egyszerűen szerelmesek a rebbébe. O ;pedig beléjük. Csak szerelmes emberek tudják így nézni egymást; ilyen csüggő várakozással, ilyen odaadó sóvárgással, ilyen olthatatlan szomjúsággal. Az igazi szerelem, szavak nélkül való, a szemnek titkos nyelvén szól. ״Mert örök szerelemmel szerettelek” - mondja lassan a rebbe -, ״ezért vonzottalak könyörülettel.” A Szináj hegyen is örök hűséget esküdtek egymásnak. Isten, az O könyve és az O népe. A rebbe titkos fegyvere Az ünnep miatt nincs hangszóró és csak nagyon közelről lehet hallani a szavakat. De a terem legtávolabbi zugában is min- Jenki úgy figyel, mintha minden szót hallana. Nem láttam még ilyen nagy
