Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-05-01 / 34. szám
Egység Elie Wiesel beszélgetései a lubavicsi rebbével Akinek a rebbe egy csokor virágot küldött esküvőjére ״Sohasem mondtam, hogy Isten nincs többé” - emlékezik vissza Elie Wiesel élete legnehezebb időszakára egy két évvel ezelőtt a Népszabadságnak adott interjújában. A 70 éves amerikai író, filozófus tanár, aki 12 évvel ezelőtt kapott Nobel-békedíjat, munkásságát és életét a világháború túlélői, az elnyomottak és emberi jogaiktól megfosztottak ügyének szentelte. A franciául, angolul és jiddisül író Wiesel memoárkötete - Minden folyó a tengerbe siet - magyar fordításban is kapható, ebben többek között a Máramaros-szigeti gyermekkori emlékeit, mint egy chászid kisfiú írja le, beszéli el a lubavicsi rebbével való találkozásait is.- Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. Éveken át kapcsolatban maradtunk. Ha megjelent egy kötetem, kommentárókát írt hozzá. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy művemet szenteljem az első lubavicsi rabbi, Snéur Zálmán, a Tánjá szerzője életének és tanításainak. Még mindig dolgozom rajta. Vizsnic és Lubavics között Egy emlék: A Tóra örömünnepe. Lubavies ünnepel. A rebbe, szokása szerint, a T־alakú asztal főhelyén foglal helyet, irányítja az ünnepséget hévvel és lelkesedéssel. Az előkelőségek körülveszik, de tiszteletük jeléül jobbján és balján egy hely üres marad. Esőkabátomban és svájcisapkámban - a kalapokat sohasem szerettem - rémséges migrénnel kínlódva, a bejáratnál húzódom meg, nem merek a tömeg közé vegyülni. Nyilván valami idegen megfigyelőnek vélnek - talán kémnek? -, aki sosem érti meg, miből áll a chászid öröm és élmény. Szerencsémre minden tekintet a rabbira irányul, ügyet sem vet senki a betolakodóra. De a rebbe hirtelen meglát, és int, hogy jöjjek közelebb. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Visszahúzódom, s már csak arra várok, hogy az ágyamban ébredjek fel. A rabbi ismét int, én nem mozdulok. A rabbi most már a nevemen szólít. Minthogy még mindig nem moccanok meg, érzem, hogy erős karok emelnek fel és visznek az emberek feje fölött egészen az asztalfőig, ott letesznek, mint egy csomagot, a rabbi előtt. Bárcsak meghalhatnék ebben a pillanatban anélkül, hogy megzavarnám az ünnepet... Vajon a rabbi miért mosolyog? Gúnyolódik rajtam ahelyett, hogy segítene?- Üdvözlöm - mondja. - Kedves egy vizsnici chászid részéről, hogy eljön hozzánk, és köszönt Lubavicson. így tartják meg a Tóra örömünnepét Vizsnicen is?- Rabbi - mondom gyenge hangon -, most nem Vizsnicen vagyunk, hanem Lubavicson.- Hát akkor tegye azt, ami nálunk szokás. Azt válaszoltam:- Mert túlságosan szerettem.- És most? - érdeklődött.- Most is. Most is túlságosan szeretem, azért haragszom rá. A rabbi nem értett egyet velem:- Istent szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk Őt, nem pedig azt, hogy megértjük. Elie Wiesel löchájimot mond Megkérdeztem:- Lehet hit nélkül is szeretni Istent?- Azt felelte, hogy a hit mindennél előbbre való. - Rabbi, hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után? Kezét az asztalon nyugtatta, hosszasan, csendben nézett rám. Aztán szelíd, alig hallható hangon válaszolt:- És az hogy lehet, hogy nem tud hinni Istenben Auschwitz után? Elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem mondott-e le az ember kiváltságáról, emberi kötelezettségeiről Auschwitzban? Nem jelent-e Auschwitz embervoltunk csődjét, az emberi társadalom bukását? Istenen kívül mi más marad számunkra egy olyan világban, amelyet Auschwitz sötétje árnyékol be? A rabbi figyelt, válaszomat várta. Eltelt egy kis idő, mielőtt meg tudtam volna szólalni.- Rabbi - mondtam végül ha az, amit mondott, válasz a kérdésemre, visszautasítom, de elfogadom, ha ez is egy kérdés, mondjuk, egy újabb kérdés. ...Furcsa módon Prof. Saul Liebermannal sohasem beszéltünk a hit kérdéseiről. Megértette, milyen belső problémákkai küzdők ezen a területen. Kétségeimet a lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbival beszéltem meg. Szólok erről Az erdőkapuiban. Egy brooklyni chászid ünneplést írok le benne: az övéről van szó. Az énekek, a fogalmak, a hívek lelkesedése, mintha csak szülővárosomban, az én rabbimnál járnék. Menachem Mendel Schneerson, a lubavicsi rebbe nagy hatást gyakorol az emberre a személyéből áradó szellemi erő révén. Olyan, mint egy fejedelem, akinek hálával tartozunk, hogy békében élhetünk és dolgozhatunk. Ha beszél, a tömeg visszafojtja lélegzetét. Amikor énekel, egész íelke beleremeg. Amit megkövetel, azt eléri. Kevés kortárs chászid mester rendelkezik ilyen tekintéllyel. Küldöttei bejárják a világot. Előfordul, hogy magához rendeli egy fiatal tanítványát, és csak annyit mond: ״Elmész ide vagy oda, és segítesz a zsidóknak, hogy beteljesítsék, amit tenniük kell.” A tanítvány pedig nem vitatkozik, semmi gyakorlati jellegű kérdést nem tesz fel, viszi a családját, a holmijait és útnak indul. A rebbe hívei szüntelenül dicsérik nagy tudását, ismereteit, szent életét, hatalmát, szervezőképességét főleg a pedagógia területén. Állítólag a tudományokat a Sorbonneon, a filozófiát Bérlinben tanulta. Azt is állítják, hogy folyékonyán beszél hat nyelven. Egyesek térmészetfeletti adottságaiban is hisznek. Első tisztelgő látogatásom majd egy éjszakán át tartott, ezt követte a többi. Bevezetésképpen bevallottam neki - talán, hogy oldjam a feszültséget? -, hogy vizsnici, nem pedig lubavicsi chászid vagyök. S hogy nem is áll szándékomban hovatartozásomat megmásítani.- A fontos csak az, hogy valaki chászid legyen - felelte -, mindegy, hogy kinek a híve. Témát változtattunk. A rebbe olvasta néhány könyvemet franciául, és magyarázatot kért rá, miért vagyok haragban Istennel. 4
