Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-05-01 / 34. szám
mány, mi lehet annál szeretetteljesebb jótétemény, mint lehetőséget kapni arra, hogy segítsünk egy ember személyiségét egy életre megformálni? Egy nagy bölcstől megkérdezték egyszer; hol tett szert ennyi tudósra. így válaszolt: - Sokat tanultam a tanítóimtól, még többet a barátaimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól (Talmud, Táánit 7a.). Hogyan oktassuk ezt a nemzedéket? Mivel a gyermek befolyásolható, minden ami körülötte van, hat rá. A mai gyereket rengeteg olyan hatás éri, amely az oktatás szempontjából káros. Miután megbirkózunk a modem élet mindennapos figyelemelterelő tényezőivei - legyen az a televízió, vagy a bűn és a kábítószerek csábítása -, roppant kevés marad a gyermekeink érteimének, szívének és lelkének műveléséhez szükséges értékes időből és energiából. Nem elég a gyermeket uzsonnával felpakolni és iskolába küldeni: a tanítás állandó szolgálat. Mindig ugyanolyan ébernek kell lennünk, mint mikor a gyermek még csecsemő volt: mindig résen kell lennünk, mindig készen kell állnunk gyermekeink lelki szükségleteinek kielégítésére. Miért kezdődik a morális törvényekét tartalmazó Tízparancsolat e szavakkai: ״Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened”? Azért, mert annak elfogadása nélkül, hogy az erkölcs az Örökkévalótól származik, az erkölcsöt - s kövétkezésképp az oktatást - az emberi szeszélyen és lelkiismereten kívül semmi sem vezérli. A történelem a tanú rá, hogy lehet bármilyen magas fokűan iskolázott egy nép, ha nem az Örökkévaló előírásai vezérlik, eláraszthatja a gazság. Az egészséges erkölcsre alapozott oktatási rendszer megteremtése minden társadalom elsőrendű kötelessége. Ezt a feladatot hivatalnokokra bízni - legyenek bármilyen jól képzettek is - felületes s egyszersmind eredménytelen eljárás. Mert kell ugyan egy csőport, amelynek legfőbb kötelessége az oktatás, ettől még az oktatásban a társadalom minden tagjának aktív szerepet kell vállalnia. A felelősség, elsősor־ ban a kisgyermekek szülei esetében, nyilvánvaló. Gondoljunk csak bele, m volna a véleményünk egy olyan szülőről, aki beteg gyermekét nem hajlan dó orvoshoz vinni? S ha a gyermel■ testével így áll a helyzet, nem keik Mit, miért és hogyan tanulunk? (2) Tiszteld a gyereket mint Istent Miért legyünk tanítók? Nem nehéz gyermekekkel foglalkozni? Nem nehéz türelmesen megbirkózni figyelmetlenségükkel, fegyelmezésükkel? Nem volna egyszerűbb valamilyen jövedelmezőbb pályát választani, valami olyat, amelyben kivívhatjuk feletteseink elismerését? Vagy valami olyasmit, amiben jobban kibontakoztathatjuk önmagunkat, mint például írásban, zenében vagy képzőművészetben? Ha az oktatás nem állna másból, mint ismeretek megosztásából, ezekre a kérdésekre talán igennel válaszolhatnánk. Mivel azonban az oktatás ennél sokkalta több, mivel az oktatás az élet maga, az ok, amiért tanítanunk kell, A REBBE SZAVA Rabbi Menachem M. Schneerson közvetlen folyománya annak az oknak, amiért élnünk kell. Mivel az élet mindnyájunk számára folyamatos tanulás, a tanulás illetve a tanítás életre szóló kötelezettséget és felelősséget ró mindannyiunkra . Ezt azonban nem szabad tehernek tekintenünk, mivel a tanitás puszta ténye saját tanulásunk egyik roppant fontos tényezője. Tanítványaink - s valójában ide értendők mindazok az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk - fejlesztik kommunikációs képességünket, s a saját tapasztalatainkon túli, új dimenzióba kalauzolnak minket. Ahhoz, hogy egy olyan tanítványra hassunk, akinek értelme kevésbé fejlett a miénknél, szellemünk és lelkünk mélyebb rétegeihez kell folyamodnunk, s minél inkább kivánunk hatni rá, annál mélyebbre kell ásnunk önmagunkban. Ám ha a tanítóságnak nem volna is ennyi előnye, még akkor is nagyon érdemes volna ezt a pályát választani, mert ugyan mi lehet nagyobb adó-Az Örökkévalótól kapott értékrendben természetesen léteznek abszolút fogaimák. A helyes oktatásnak azonban ezeknek az abszolút értékeknek az átadásakor és alkalmazásakor messzemenőén figyelembe kell vennie a gyermek egyéniségét, mivel minden gyereknek megvannak a maga erősségei. Különösen érvényes ez a ״hátrányos helyzetű” gyermekre. Bármilyen nehézségekkel kell is küszködnie a gyermeknek, kötelességünk ugyanolyan odaadóan és szeretettel tanítani - ha ugyan nem még többel - mint társait, mivel ha van gyermek, akinek képességei kifejtéséhez igazán egyéni módszereket kellenek, akkor az épp a ״hátrányos helyzetű” gyermek. Ha szeretetteljesen tanítjuk őket, boldogan tapasztaljuk majd, hogy sokkal jobb képességek szunnyadtak bennük, mintsem gondoltuk volna. A tanár kötelessége, hogy észrevegye és fejlessze a gyerek igazi erősségeit, s ne azokat, amelyekről ő úgy gondolja, hogy a gyereknek rendelkeznie kellene velük. A gyermek számára az a cél, hogy felnőjön és megálljon a maga lábán - ne a miénken. Gyakorta hisszük, hogy ha abszolút, dogmatikus értékeket tanítunk, a gyermek nyilvánvaló módon átveszi az adott értékrendet. Ez azonban csak fele a történetnek. Igen: az értékrendet át kell adni, de a gyerek nyelvén, olyanformán, hogy az beépüljön a gyermek lényébe, személyiségébe, leikébe. Az a tanító, aki túlságosan szigorú, aki azt hiszi, elsősorban a fegyelmezés a feladata, sosem fog jól tanítani, mert a tanítás alapja a szeretet. A tanítás természetesen fegyelmet kíván, de a tanulónak még a fegyelem keretei között is éreznie kell tanítója szeretetét. Amiképp Bölcseink mondják: ״Jobb kezeddel vond magadhoz, bal kezeddel fegyelmezd.” A jobb kéz által jelképezett elsődleges erőnek mindig a szeretetnek kell lennie. Aki úgy érzi, hogy versengenie kell a gyerekkel, ne menjen tanárnak, mert a gyerek nem egyenlő ellenfél. Akár tanítók vagyunk, akár szülők, az Örökkévaló ránk bízta, hogy jól tanítsuk a gyermeket, s jól bánjunk vele. A gyérmek iránt ugyanolyan tiszteletet és rajongást kell éreznünk, mint az Örökkévaló iránt.
