Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-03-01 / 33. szám
OLVASÓI LEVELEK Csak még néhány kiegészítést - helyesbítést - szeretnék tenni a Ros Hásánái imakönyvben szereplő Amnon történetet illetően [Id. Egység 31. szám]. A Német-Római Császárságban 7 fejedelem (Kurfürsten) volt jogosuit a császár megválasztására: a wittenbergi herceg, a rajnai palotagróf, a brandenburgi őrgróf, a cseh király, valamint három egyházfő: a kölni, trieri és a mainzi érsek. (Később számuk bővült.) Tehát mindegy, hogy nevezzük, választófejedelemnek, érseknek, püspöknek, ugyanarról a személyről van szó. így hát tévedés nem történt. Bauer Viktor, Balassagyarmat Nagy örömmel olvasom mindig lapjukat. Ezért engedjenek meg egy megjegyzést, Naftali Kraus címére: (a 31. számból) ״Az Amnon sztori margójára”: Naftali Kraus téved! A mainzi ״választófejedelem” az érsek volt! Vagyis a két méltóságot egy személy gyakorolta! A birodalmi gyűléseken 1198 óta mint ״választófejedelem” (németül: Kurfürst, az uralkodó választására létrehozott grémiumban ״szavazott”) Trier, Mainz és Köln érseke. Nem a ״püspöknek” akarok igazságot szoigáltatni, hanem a történelmi hitelességet szerettem volna ״korrigálni”... Egyébként Naftali Krausnak igaza van, nem kell szépítgetni az egyházak galádságait. Ezért nincs szükség - szerintem - a ״kérésztény-zsidó dialógusra” sem... Joel Berger Landesrabbiner uon Württemberg Stuttgart, Németország Naftali Kraus válasza: Köszönöm Berger főrabbi úr helyreigazítását, amiből két dolog derül ki. Az egyik tévedésem. A másik - hogy az érsek úr volt az, aki megkínoztatta Amnon rabbit és halálát okozta. Ez volt mondanivalóm lényege. A legfontosabb J. B. főrabbi levelének utolsó mondata. Ezért neki külön köszönet jár. Egység a világmindenséget: nem azért, hogy bábok játsszanak benne egy részletesen megírt darabot, hanem azért, hogy minden emberben éljen a vágy, hogy választása szerint, becsületesen és érényesen éljen. A tanításhoz alázat is kell. Ne feledjük: a tanító nem forrása az ismereteknek, hanem csupán egy magasabb helyről származó ismeret közvetítője. A tanító sosem lehet fölényes ismeretei megosztásakor, ehelyett át kell éreznie, mekkora áldás az a lehetőség, hogy a tanulót bevezetheti a tudásba. És mindenekfölött ne feledjük: a szívből jövő szavak a szívbe hatolnak. A tanítónak hinnie kell abban, amit mond, s eleven példáját kell mutatnia annak, amit tanít. A gyerek gyakran nem tudja megkülönböztetni az eszmét és a viselkedést, s ha azt látja, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, azzal az egész folyamatot aláássuk. Azt mondani a gyereknek: ״Viselkedj úgy, ahogy mondom, és ne úgy, ahogy tőlem látod”, szintén tanítás - csak épp negatív fajta. írva van a Példabeszédekben: ״Neveid az ifjút a maga módján”, s akkor ha felnő ״sem tér el attól”. De miért a gyermek módja szerint? Hát nem objektív a tudás? Hogyan igazítsuk a tudást külön-külön minden egyes gyérmekre? Nem lesz ettől az oktatás bizonyos értelemben önkényes? A Rebbe egy szokásos napi sétája alkalmával találkozott egy ismerős közösségi vezetővel. - Minden nap végigmegyek ezen az utcán, s Iátom a mellettem elhaladó fiúkat és lányokat - mondta. Hangjából aggodalom csendült ki. - Mondd meg nekem, ki gondol velük? Ki törődik azzal, hogy szellemi és lelki szükségleteik találkozzanak? Neked és minden olyan embernek, akinek ez módjában áll, mindenekfölött ezeknek a fiataloknak a nevelésévei kell törődnötök. Esztendők múltán a közösségi vezető elmesélte, hogy a Rebbe őszinte aggodalma oly mély hatást gyakorolt rá, hogy nyomban megfogamzott benne egy sor oktatási program gondolata, amelyek kézdeményezésére meg is valósultak, s az évek során több ezer hallgatójuk volt. (Folytatás a következő számban.) A New Yorkban nemrég megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal. hogy érett emberhez méltó kapcsolatot alakítsunk ki az Örökkévalóval. Hogyan tanítsunk? A kérdés - Hogyan tanítsunk? - valójában ugyanaz, mintha azt kérdeznénk: hogyan kommunikáljunk? Hogyan végezzük üzleti ügyeinket? Hogyan éljünk? A válasz minden esetben ugyanaz: szeretet által. Az oktatás szeretet nélkül legjobb esetben nem teljes, rosszabb esetben romboló hatású. A szeretet - fogékonyság: nem a saját elképzeléseink és elveink iránt, hanem a tanítványunké, s ami a legfontosabb, az Örökkévalóé iránt. Ez azt jelenti, hogy a gyermekben tudatosítani kell, hogy van egy létezési forma, amely magasan fölötte áll az övének, magasan fölötte saját hajlamainak és kívánságainak, fölötte áll családjának és barátainak, iskolájának és játékainak. Ez a fajta oktatás szigorú, s szellemi-érzelmi kitartást követel. Ahogy azonban az emberpalánta mind jobban és jobban megismeri az Örökkévalót, s ahogy fejlődik a lelkiség iránti fogékonysága és szellemi igénye, úgy fordul mindinkább az élet magasabb céljai felé. Olyan gyerekké válik, aki tiszteli és szereti szüleit. Olyan gyermekké, aki nem veszi el a másét. Olyan gyérmekké, aki segít másokon, aki bőkezűen bánik idejével és szeretetével. Az oktatásnak számos összetevője van, amelyek között a legalapvetöbb az ismeretek átadása. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az ismeret csupán eszköz, amit a gyérmek kezébe adunk; és amiképp egy ház megépítése sem csupán szerszámok és anyagok beszerzéséből áll, ugyanúgy az oktatás is sokkal több, mint a helyes ismeretek átadása. Az igazi tanító nem egyszerűen csak tényeket tanít, hanem gondolkozni is tanítja a gyermeket: választ találni a kérdésekre, amelyek a neki tanított elvekkel kapcsolatban fölmerülnek benne, hogy egy-egy probléma megoldásakor ne legyen teljes mértékben szüleire vagy tanítójára utalva. Ha a megoldásokat mindig valaki mástól kapjuk, beleringathatjuk ugyan magunkat abba a kellemes érzésbe, hogy sosem kell az esetleges tévedésért felelősséget vállalnunk, ha azonban megtanulunk a magunk fejével gondolkozni, mélységes elégtételt vált ki a tudat, hogy önállóan cselekedtünk. Mindez összefügg azzal, hogy miért teremtette az Örökkévaló 3
