Egység, 1993 (12-15. szám)

1993-12-01 / 15. szám

HÁROMFÉLE IMATÍPUS- Chászid legenda -erejével, előimádkozó akarsz lenni a Félelmetes Napokon, kénytelen leszek azért imádkozni, hogy teljesítsd a három feltétel egyikét. Azt beláthatod - folytatta- azért imádkozni, hogy máról-holnapra cádik legyél vagy jóhangú kántor - teljes képtelenség. Az egyetlen lehetőség, tehát, hogy a teljes elszegényedésedért imádkozzam, miáltal imád a “szegény ember imá”-jának minősülhet.

Nem, nem, köszönöm, nem - kiáltotta- már nem akarok előimádkozó lenni...

Naftali Kraus

(Részlet egy közeljövőben a Pesti Szalon kiadónál megjelenő könyvből.)

bé viszont. Aztán eljöttek velem a templomba, hogy a betegért imádkozzanak, de csak ültek ott némán, kielégületlenül, s nem tudtak még egy szót se kiejteni. Igaz, az Isten a szívbe lát; nincs szüksége szóba öntött imára; de azok a fiatalok igenis szerették volna szavakba önteni érzelmeiket, kifejezést adni fájdalmuknak, aggodalmuknak - és reményeiknek. Itt lett volna alkalom spontán, szívből jövő fohászra; ez volt a szerető gyermekek “koncert-pódiuma”, de sajnálatukra nyomott némaságra voltak ítélve.

Igaz, imánk minden nap és többször is egy nap ugyanazokból a szavakból áll, s így tovább, évtizedeken keresztül. Számláljuk össze, hányszor mondtuk el az “Ásré” kezdetű imát, mire húsz (négyven, nyolcvan) évesek lettónk. Azt mondják, hogy még a palacsinta is elveszti az ízét, ha naponta háromszor esszük. Hogy várhatunk el friss inspirációt, ha ugyanazt az imát ismételjük több ezerszer ? De egy nap, váratlanul, előzetes bejelentés és készülődés nélkül értelmet kapnak a szavak! Egyszerre “szólni” kezdenek hozzánk. Az ember érzi, hogy tágul a szíve, hogy ez az igazi ima, mely által kapcsolatba kerül Istennel. Mikor mosolyog ránk a szerencse, hogy ilyesmit átéljünk? Ezt persze nem lehet tudni, így hát tovább imádkozunk, s mikor eljön annak az ideje, akkor ráébredünk, hogy minden addigi erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, mert másképp sose lettünk volna képesek eljutni ahhoz a perchez.

Zalman I. Posner

(Részlet egy közeljövőben megjelenő könyvből.)

Végül, aki se nem cádik, se nem jó hangú kántor, mindössze egy szegény, megtört szívű zsidó, aki minden bánatát beleadja az imába, ez a “szegény ember imája”.

Namármost - fejezte be a premisláni cádik okfejtését - te nem vagy se cádik, se jó hangú, zeneértő kántor, de nem vagy szegény, nincstelen zsidó sem, hála Istennek. Ha mindezek ellenére mégis, erőnek- A hegedűművész minden nap órákon keresztül kell hogy gyakoroljon hangszerén. Ha csak egy órát elmulaszt, már úgy érzi, hogy teljesítménye hiányos. A teljesítmény tökéletesítésén túl, mi tényleges hasznot húz a művész ebből a szünet nélküli gyakorlatból? A gyakorlás rászoktatja ujjait, hogy majdnem ösztönszerűen tudja kivitelezni azt, amit a zenemű megkövetel tőle. A koncert-pódiumon nem létezik számára más, mint a zene. A gondolat, hová kell tennie ujjait s azoknak mit kell tenniük, nem vonja el a figyelmét a zenedarabtól, mert azok a szüntelen gyakorlatozás okozta fegyelem folytán majdnem maguktól működnek s így a hegedűművész szabadon fejezheti ki önmagát.

Mily jó volna, ha teljesen magunktól, előkészületek és gondolkodás nélkül tudnánk alkotni, egyszerűen fellépni a pódiumra a zenekar elé - és játszani! Az emberben annyi érzés gyülemlik fel - miért ne tudná azt közvetlenül visszaadni? De még oly nagy zenészek is, mint Jasa Heifetz vagy Isaac Stem is kénytelenek gyakorolni.

Nehezebb e egy igazi bensőséges imához jutni, mint tökéletes teljesítményhez a koncertpódiumon? Úgy vélem, hogy nem bízhatjuk magunkat a spontán cselekvésre, a szellem hajtóerejére, valahányszor fel akarjuk azt kelteni. Emlékszem, egyszer egy családdal felkerestem kórházban fekvő apjukat, aki súlyos operáció előtt állt. A gyerekek megcsókolták és minden jót kívántak neki, míg közben arra gondoltak, hogy talán nem látják töb-Az ünnepi előimádkozóra vonatkozó előírások között szerepel az is, hogy ezt a tisztséget csak olyan személy töltheti be, akit a közösség el fogad. Senki nem erőszakolhatja rá magát a közösségre. Erről szól az alábbi chászid történet:

Premisla mellett, egy kisvárosban, élt egy gazdag, de tanulatlan zsidó, aki erőszakos viselkedésével kivívta a zsidó közösség ellenszenvét. Egyik alkalommal a fejébe vette, ő lesz a Félelmetes Napokon az előimádkozó a helyi zsinagógában. A közösség tagjai féltek ellentmondani, mert a városkában nagy hatalommal rendelkezett. Tanácstalanságukban küldöttséget menesztettek a premisláni cádikhoz, reb Méirhez, mondaná meg nekik, mit tegyenek.

A rebbe visszaüzent, ne aggódjanak. Ros Hásáná előtt - szólt az üzenet - a környék előimádkozói mind elmennek hozzá, hogy megáldja őket, köztük lesz ez az ember is, és ő, a rebbe, majd tudni fogja, mit kell tenni.

Eljött a nap, és az előimádkozó-jelöltek egyenként a rebbe elé járultak, aki megáldotta őket.

Amikor a gazdag önjelöltre került a sor a rebbe a következő szavakkal fordult hozzá:- Tudvalevő, hogy háromféle imatípus létezik: “Mózes imája”, “Dávid király imája” és a “szegény ember imája” (Zsoltárok 90:1.; 17:1.; 102:1.) Mózes ugyan hibás beszédű volt, dehát ő volt a legnagyobb próféta és Izrael Mestere. Dávid királyunk volt a zsoltáros király, aki még lanton is játszott, aki igazán jogosult volt, hogy imája legyen. A szegény embernek pedig a szíve szakad meg ima közben, és a próféta tanúsága szerint “Isten nem utasítja vissza a megtört szív imáját”.

Ebből adódóan napjainkban ez a három imaü'pus, illetve három előimádkozó típus létezik. Van, akinek nincs jó hangja vagy zenei ismerete, de nagy cádik, igaz ember, s ez jogosítja fel, hogy a közösség akaratából ő legyen az előimádkozó. Ez a mai “Mózes imája”. Aztán van olyan, aki nem cádik, de szépen és átérzéssel énekel, ismeri az ünnepi dallamokat, ezért a közösség őt választja előimádkozónák. Ez a mai “Dávid király imája”.

JASA HEIFETZ ÉS AZ IMA