Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karának ülései, 1955-1956 (HU ELTEL 9.a.1.)

1955-11-18 / NYIK és TÖK közös kari tanácsülés - TÖK és Nyelv és Irodalomtudományi kar közös tanácsülése - 1./ „A tanár egyéniségének szerepe a nevelésben”

- 3 ban kétféle vélemény szokott felmerülni. Vagy lebecsülik, mondván, hogy helytelen dolog a nevelő személyiségét ennyire előtérbe tolni, hiszen a nevelés lényege mégiscsak az a tartalom, amelyet a nevelő átad, mégiscsak azok az elvek, amelyeket a nevelő szellemi képességével képvisel. Minél inkább előtérbe tolakszik a nevelő személyisége, annál nagyobb mértékben kerül háttérbe, vagy kap túlságosan egyéni színezetet, variáns-jelleget az, amit tanit. Én azt mondom, hogy a nevelő személyiség szerepének lebecsülése végeredményben a rossz emlékezetű porosz nevelői ideálhoz vezetne vissza, a nevelésnek ahhoz a típusához, amelyben nyugodtan nézhette meg az óráját délelőtt,10 órakor az oktatásügyi miniszter, mondván, hogy ebben a percben a birodalom minden középiskolájában a latin rendhagyó igéket tanítják. Mechanikus nevelésre vezet, ha a nevelés személyi, faktorát kikapcsoljuk, a nevelés elszíntelenedésére, gtl a személyi hatás roppant nagy agitativ erejéről való lemondásra vezet. Ugyanakkor van ezzel szemben egy másik fajta álláspont, amely a nevelői személyiség hatását túlbecsüli* és azt mondja, hogy tulajdonképpen semmiféle pedagógiai elvre, módszerre nincs szükség, a nevelő vagy olyan személyiség, aki tud nevelni, vagy nem, az ő személyiségén múlik a nevelés minden sikere vagy sikertelensége. Erre sem kell sok szót vesztegetnünk, nyilvánvaló, hogy ez a burzsoá individualizmus maradványa, anarchiára vezet ás ugyanakkor azzal a veszéllyel is jár, hogy kitermeli a primadonna-professzor tipusát, azt a profesz- szort, aki személyi hatásának biztonságával lép mindig az előadói asztalhoz, a sztár tanárt, aki bizonyos külsőségekhez ragaszkodik. Ismerünk a pedagógia történetéből ilyen önmagukat feleslegesen sztárnak kikiáltott profesz-