Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

A külpolitika hangsúlyos részét képezték a háborúkon kívül a szövetségkötések, dinasztikus házasságok. Kétségkívül a háborúk jelentették az európai államok közötti érintkezések egyik leggyakoribb, s leglátványosabb részét. A magyar állam egyaránt kényszerült defenzív háborúkra országán belül a támadó ellenségekkel szemben, s offenzív, hódító vagy szövetségesi kötelezettséggel országhatárokon kívül is vívott háborúkat. Az első csoportba sorolhatjuk a Magyarország önállóságát veszélyeztető birodalmak elleni harcokat, illetve a kelet felől az országra zúduló nomád támadások elhárítását. Elsősorban a német birodalom fenyegette Magyarország önállóságát a XI. században, e veszély csökkent a XII. században. Míg Szent István 1030-ban Konrád császár, I. András király Béla herceg segítségével 1051-1052-ben sikerrel verte vissza a német támadást, addig 1044-ben (1042-43-as háborúskodás után) III. Henrik császár felülkerekedett Aba Sámuelen, s a trónra visszahelyezett Péter második regnálása rövid ideig tartó német fennhatóságot, hübért jelentett. Hasonlóképpen IV. Henrik 1063-ban Salamont helyezte t vissza a trónra, ami szintén a német fennhatóság ideiglenes elismerésével járt. A hamarosan kitörő pápa-császár harc a szupremáciáért, az invesztitúraharc magyar szempontból jól jött, mert elvonta a figyelmet Magyarországról. Mindez azt jelentette, hogy szemben a tartósan német függés alá került Csehországgal, s a huzamosabb ideig német fennhatósági törekvésekkel is birkózó Lengyelországgal Magyarország csak nagyon rövid ideig volt német hűbéres. A XI. század második felében a keletről jövő fenyegetéssel is szembe kellett néznie a magyar államnak, ezt ekkor sikerrel hárították: 1068-ban Salamon a hercegekkel együtt, majd 1085-ben, s 1090-92-ben I. László az úzok, besenyők és kunok ellen aratott győzelmével megakadályozta a magyar állam megsemmisülését, e nomád népek újabb honfoglalását. A XII. században újabb veszély jelentkezett,ezúttal dél-kelet felől a megerősödő bizánci birodalom felől. Bár Bizánccal a XI. században is folytak kisebb háborúk, inkább szövetségesei voltak a Magyar Királyságnak, s két királynak (I. András és I. Géza) is küldtek kérésükre koronát. A XII. században Manuel császár (anyai ágon Szent László unokája) kísérletet tett Magyarország hűbéri alávetésére, több háborút indított ennek érdekében, s sikerült III. Istvánnal szemben-saját jelöltjeit, II. Lászlót (1162-ben), majd annak halála után IV. Istvánt (1162-1163) hatalomra juttatnia. A bizánci magyar harcok során a baszileusz meghódította a magyar kézen levő Szerémscget, Dalmáciát, Horvátországot és Boszniát. A bizánci hűbérúri törekvések tartós sikert nem hoztak, s hamarosan a bizánci hegemonisztikus tervek is, amelyek a konkurrens német birodalom ellenállásába is ütköztek, Manuel halála után megbuktak. A Manuel terveiben szereplő és Bizáncban felnevelt III. Béla pedig visszafoglalta az 1160-as években bizánci kézre jutott területeket. 21 /