Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

ellen is fellépett I. András, s szigorú törvényt hozott a pogányok ellen. Feltehetően erőszakosan is meg kellett fékeznie a Vata-mozgalmat, de ennek konkrét körülményeit nem ismerjük. A pogányság túlélését jelzi az 1060-as, I. Béla uralkodásának kezdetére tehető újabb pogány mozgalom, amelyet korábban tévesen Vata fia, Jánoshoz kapcsoltak. Ekkor maga a király könynyítette meg a mozgalom kitörését azzal, hogy minden faluból két embert hívott gyűlésre. Az összegyűltek hasonló követeléseket intéztek I. Bélához, mint korábban Vatáék: a papok megölését, az adók eltörlését és az egyházak lerombolását kívánták. A király fegyveres erővel verte le a mozgalmat. A pogány tömegmozgalmak ezzel megszűntek, de a pogányság mint ideológia, mentalitás még fennmaradhatott egy ideig. Ezt jelzik Szent László törvényei elsősorban, s bizonyos fokig még Kálmán törvényei is. Ezekben például a pogány áldozatokat (köveknél, fáknál, kutaknál) tiltják. Még Kálmánnak is fel kell lépnie az ártó strigákba vetett hit ellen azzal, hogy ezek ügyében, mivel ilyenek nem léteznek, semmiféle nyomozást ne tartsanak. Egészében véve úgy vélem, hogy a kereszténység térnyerése, s a pogányság végleges visszaszorulása kb. egy évszázadot vehetett igénybe, s nagyjából Könyves Kálmán korára zárható e folyamat. Természetesen a néphitben jóval tovább éltek a pogány hitvilág elemei, a népszokásokban tartósan konzerválódhattak egyes pogány motívumok. Mindez nem változtat azon, hogy a XI. század vége felé, a XII. század elejére valóban keresztény királysággá vált Magyarország, ahol immár a keresztény vallás, annak is római katolikus válfaja nemcsak felszínesen, hanem a mélységeket is átjárva elterjedt. Úgy vélem, hogy hasonló lehet a helyzet az életmód vonatkozásában is. E kérdés részletes elemzésére itt nem térnek ki, mert erősen vitatott és sok tekintetben nehezen megválaszolható problémáról van szó. E polémia fő vonásaira már utaltam a X. századi magyarság kapcsán. A jelenleg uralkodó szemlélet szerint a magyarság viszonylag fejlett földművelő ismeretekkel felvértezett ún. félnomád népként érkezett a Kárpát-medencébe, s jóllehet az előkelők és kíséretük kalandozott, a társadalom zöme letelepült életformát alakított ki már az államalapítás előtt. A magam részéről azzal a felfogással értek egyet, amely a századforduló történetírását jellemezte, s legújabban Kristó Gyula fejezett ki legmarkánsabban. Eszerint a magyarok nomádként érkeztek a Kárpát-medencébe, földművelést csak a velük behurcolt, a kalandozások során foglyul ejtett, illetve a Kárpát-medencében talált szláv lakosok végeztek. A kalandozások lezárulta után a magyarok rákényszerültek arra, hogy a nomadizálásra amúgy is csak szűkösen, ideig-óráig elegendő Kárpát-medencében maguk is önfenntartásuk érdekében földművelést is folytassanak. E folyamat a X. században csak megkezdődhetett, nagyobb lendületet a XI. században vehetett. E folyamat során előbb, az alkalmi, de nem állandó téli szállások állandósultak, rögzültek. Ez már a falu korai for17