Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kaló Ferenc: „...Örök hála az itáliai risorgimentonak..."

évek már korábban említett reformjai, amivel elnyerte a római nép bizalmát, az, hogy e reformok keresztülvitelében szembefordult a bíborosi testület konzervatív tagjaival, azt a látszatot táplálták, hogy a pápa elfogadta a kihívást, megértette a történelmi szükségszerűséget és alkalmas személy lehet arra, hogy az egységesítő mozgalom élére álljon. Az események menete azonban IX. Piust elbizonytalanította, majd meghátrálásra késztette. Herzen ennek első jeleit már 1847 december 31-én felfedezni vélte, amikor a pápa nem jelent meg erkélyén - tanácsadói sugallatára - a tüntető tömeg előtt, majd 1848 januárjának, februárjának eseményei már egyértelműen túlhaladtak szándékán. Az olyan jellemvonások, mint határozatlanság, habozás, az események után kullogás, fokozatosan eltávolították a tömegtől, így Herzen számára teljesen természetes volt, hogy a korábban ünnepelt egyházfő elvesztette népszerűségét. Amikor 1848 február 3-án a Nápolyi Királyságban történtek miatt Rómában nagy ünneplést rendeztek „a Viva Pio nono kiáltáshoz mindig hozzátették: e la costituzione e la libertá"

1

6 - s az utóbbi egyre hangoztatottabb jelszó lett, míg a pápa éltetése háttérbe szorult. A párizsi, a bécsi forradalom, a milánói felkelés (1848 március 18) Rómában a radikális erőket mozgósította. A pápa - tömegnyomásra!? - üdvözölte ugyan a lombard felkelést, de amikor toborzás indult meg az osztrákok ellen, megint visszakozott, mert csak „megengedte az önkénteseknek, de nem parancsolta meg, ... mivel a Szentatya nem tartja összeegyezteti! etó'n ek a háborút hivatalával, tisztségével."

1

7 Ugyanakkor azt a hibát is elkövette, hogy nem áldotta meg az önkéntesek zászlóit, csupán a csapatok vezetőit. Herzen meglehetősen keményen ítélte meg a fentiekért a pápát mielőbbi halált kívánva neki, hogy felelhessen a történelem ítélőszéke előtt.

1

8 IX. Pius az események sodrában valóban egyre távolabb került az olasz nemzeti mozgalomtól, majd szakított is vele. Az utóbbiról Herzen már nem írt, de az ehhez vezető lépésekről többnyire ma is helytálló gondolatokat vetett papírra. Ugyanakkor néhány kérdést fel kell vetnünk: nem voltak-e túlzottak az elvárások? Valóban olyan közel volt-e valaha is a pápa a tömeghez, ahogyan Herzen láttatja? A nép és a pápa „szövetsége" csak az egyházfő miatt bomlott fel? Herzen nem látta, valószínűleg nem is láthatta, hogy Itália egyesítése pápai főség alatt, azaz a világi érdek és a pápaság egyházi érdekei olyan ellentmondást jelentettek, amelyet IX. Pius talán nem is akart, de nem is tudhatott feloldani. Túlmutat témánkon, időben is kívül esik ezen írás keretein, mégis idekívánkozik az a rövid megjegyzés, hogy 1849 után IX. Pius pápaságára a megcsontosodó konzervatizmus lett a jellemző. Elegendő utalnunk arra, hogy ő vezette be az újabb tiltott könyvek jegyzékét, egyházi átokkal sújtotta az egységmozgalom vezetőit, köztük a piemonti királyt is, megtiltotta 173