Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a társadalomelmélet köréből (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Loboczky János: A "műalkotások saját világa" Lukács György Esztétikájában

17 Érzékletesen cáfolja azt a felfogást, amely főként a modern lírában a külvilág teljes kiküszöbölését látja. Még a lírai szubjektum deklaráltan önmagára hagyatkozását is csak a külvilág elemeiből összerakva képes kifejezni a költő. A Lukács által idézett T. S. Eliot-versszak mellett Tóth Árpád Meddő órán című versét említhetném. A költő magányosságát panaszoló versben nem pusztán a "magam vagyok" és az "én" ismétlése, valamint a lemondó gesztus ("Kicsordul a könnyem. /Hagyom.") teremtenek lehangoló atmoszférát. Ugyanilyen súlya van a más szövegkörnyezetben teljesen közömbös ténymegállapításnak is: "Viaszos vászon az asztalomon." A példa önmagában nem bizonyító erejű ugyan, de Lukács fejtegetése ezzel együtt meggyőzően fut ki a líra specifikusságának újszerű megragadására. Ezek szerint a visszatükrözés folyamata a lírában tnűvészileg is folyamatként jelenik meg, a valóság itt "teremtődő természetként" előttünk bomlik ki. Teljesen elhibázott tehát valamiféle patologikus introverziót látni az emberi bensőség intenzív megjelenítésében. Az esztétikai szféra egynemű közegének genezisében Lukács egyfelől az egységesítő tendenciát emelte ki. Másfelől a művészi visszatükrözés lényegében pluralisztikus jellegét hangsúlyozza, hiszen minden műalkotás egy "magáértvaló világot" képvisel. Érthető, ha a dialektikus ellentmondás fölfejtésének kellő teret szentel az Esztétikán. A műalkotás a valóság egészélx)l mindig csak egy részletet ragad ki egy konkrét egynemű közeg nézőpontjából, mégis egy totalitást testesít meg. Hogyan lehetsége ez? Ez a felvetés azzal is összefügg, hogy a művészetben olyan rendszer jön létre, ami magában az életben közvetlenül nem fordul elő, mégis a leglényegesebbet mondja ki róla. Szemléletesen megmutatkozik ez például a zene és a puszta zörej összevetéséből. A zenének éppen a hangok megkomponált egymásra vonatkozása ad ja a lényegét, a harmónia is egyfajta ellentmondás. A modern zene gyakran "utánozza" a különböző spontán hangeffektusokat, de jelentős alkotásaiban ezek is egybesimulnak a mű kompozíciós szövetével, tehát mintegy "teremtett természetként" hatnak, s ezáltal válnak felidéző érejőekké (pl. Durkó Zsolt: Altamira vagy Penderecki: Gyászzene Hirosima emlékére). Lukács a probléma szemléletes megragadásához Popper Leó kitűnő Brueghellefrását hívja segítségül. A fiatalkori barát az alkotói folyamat árnyalt bemutatásával lebbenti fel a fátylat a "titokról". A nagy festészetnek arról a "csodájáról", hogy a testek és a levegő egymásba játszása mit idéz elő: "A virágban volt valami a vízből, a vízben az utcából, az ércben az égből, és mintha minden mindenből lett volna összetéve. így jön létre a festészet ősanyaga. Egészen egynemű volt, egészen a dolgokból készült, és mégis végső soron mintha egy magálxíl a festőből gyúrt anyag darabja lett volna."Az [EM®JN "TRO-Y FAISKOLA L_ •; - KyK

R könyv: 4. 0 Ol, 4 A ^