Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)
II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben
ország közéletében, iskoláiban és kultúrájában. A többi népek pedig tanulják meg a magyar nyelvet, ha egyszer itt akarnak élni, ha ennek a földnek a kenyerét eszik. Ez a kenyér-elmélet legalább százéves már 1790-ben is. Mikor a török kiűzése után az ország déli területeire elkezdődtek a nagy telepítések, akkor fogalmazza ezt meg először Landovics István. „Nem szükség nékünk — írja Novus succursus-ának előszavában — határainkkal idegeneket nyelvünken kínálnunk, messze földekrül is hozzánk holdítja tartományainknak híres bővsége, köntösöket jó kedvvel elváltoztatják, és aki elméjével feléri, addig kapdoz nyelvünkön, míg éppen magyarnak lenni nem láttatik. . . Annak okáért, akinek kedves a haza, kedvelje nyelvét is" [228]. A 18. század első felében felújul az „Extra Hungáriám non est vita" önvigasztaló és dicsekvő szólás. Ennek a szemléletnek az egyik alkateleme az a közkeletű meggyőződés hogy a magyar föld és levegő csodálatos átalakító erővel bír s magyarrá tesz itt mindenkit. A gazdagon virágzó jezsuita-irodalomból idézhetjük Turóczi Lászlót, aki 1729-ben így ír: „Est nempe haec admirabilis aeris Ungarici vis ac potentia, ut exteras quascumque gentes, siquidem hoc semel in terra sedem fixerint, velint — nolint, efficiat domesticas lingua, genio, moribus, animo." Ellenben a magyar bármi égöv alatt megőrzi nemzeti jellegét. „At contra: servat Ungarus media etiam in Asia avitum sanguinem, nec tantum in illum exotici possunt coeli, naturam ut vértant" [229]. E kettős meggyőződés, mely persze nem több önámításnál, nagyban elősegíti a nemzeti eszme előtérbejutásakor azt a követelést, hogy a többi ittlakó nemzetiségek váljanak öltözetben és nyelvben magyarrá, hiszen erre úgyis hajlamosak, és mert a magyarok vannak többen, mert a magyar az államfenntartó nemzet és mert különben is képtelen megváltozni. Az csak természetes, hogy a magyar — látván a francia és német példáját — igyekszik megtartani és kipallérozni a maga nyelvét nemzetiségének fentartása végett. „Sőt — okoskodik tovább maga Bessenyei is — a köztünk lakó németeket és tótokat is magyarokká kellene tennünk. Mert megérdemli azt ez az áldott haza az idegen nemzetektől, melyeket a maga kebelében táplál, hogy annak nyelvét és szokásait is bévegyék, valamint annak javaival és szabadságaival élni nem iszonyodnak" [230]. A magyar nyelv megtanulását annál inkább szükségesnek látják a korban, mert a nyelvnek — mint láttuk — különleges erőt tulajdonítottak. Ez teszi legfőképpen nemzetté a nemzetet, ez olvasztja az idegeneket a nemzetbe: ahogy Gáti István mondja: „Ez által.. . mind fenn áll a nemzet, mind nemzetté lehet az idegen is, még pedig abban a mértékben, amelyben tökéletesítette magát azon nyelvben." (A kiemelés tőlem: N. L.) A nyelv a nemzeti bélyeg őrzője, tehát a nyelv megtanulásával az idegen jellegében, egész lényében magyarrá válik [231]. A nemzeti felbuzdulás óráiban Kazinczy, még nemrég buzgó jozefinista, talán a legjobban elragadtatja magát. Nem lehetetlen, hogy az utóbbi években tanúsított magatartását akarja most túlzásokkal jóvátenni a nemzetiségért hevülő közvélemény színe előtt. A magyar nyelv 279-