Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

végre ismét az ország régi fővárosában, Pest-Budán van az országgyűlés, hosszabb időre összegyűjtvén a nemzet színejavát. Sok az újítás számba menő szándéknak az ellenzője is a maradiak körében. A fő ellenség azonban a gyakorlati kivitel terén az éppen ebben az időben oly virágzó német színészet, melynek vezetői felismerik a kezdetleges magyar kísérletekben is megölő ellenségüket. Nem Kazinczy, a Rádayak és a művelt nagyúri hölgyek buzgólkodását, a lelkes egyetemi ifjak fáradozásait kívánom itt felvázolni. Erre lényegében nincs is már szükség. A játékszínre mint kulturális intézményre vonatkozó néhány megjegyzést szeretném itt csupán felsorakoztatni a kor irodalmából. A leglelkesebb s legszebb dokumentuma a nemzeti játékszín eszméjéért folyó küzdelemnek Kazinczy Külföldi Játszó-színjének Prónay Lászlóhoz címzett ajánlása. Azt reméli az író, hogy a nagy nemzeti lelkesedés lázában ,,az ország gyűlése alatt Melpomenének és Tháliának magyar templomot" szentelhetnek a hazafiak. Már nem lehet komolyan ellene vetni ennek a szándéknak azt a vádat, hogy ,,a magyar nyelv nem játszó színre való". Elsősorban a főurakat szeretné biztatással megnyerni a nemzeti ügynek, azokat az Esterházyakat, Grassalkovichokat, Csákyakat és Koháryakat, akik — Kazinczy tapintatos fogalmazásában —• ,,eddig a szépnek filozófusi érzése által ösztönöztetvén, mivel magyar darabjaink nem voltak, német játszókat vettek védelmek alá. .." De nemcsak az anyagi támogatás a lényeges. A közfelfogásban sok előítélet él a színjátszás, vagyis a színészi pályával szemben. Nemcsak közönséget kell tehát toborozni, szinte talán még nehezebb lesz magyar férfiakat és nőket rávenni arra, hogy színpadra lépjenek. Ezért hozza fel Kazinczy Laudon példáját, aki „nem tartotta alacsonyságnak színre lépni és a nép előtt játszani. . ." „Nem kevélykedhetne-e a maradék előtt az a magyar szép — biztat Kazinczy — aki Opheliát játszaná, hogy a mostani közvélekedés eltörlésére, mintha a színre lépni ellenkezne az illendőséggel, és még inkább hazafiúi érzésekből új példát tenni ő mert? — nem-é az az ifjú aki Hamletet játszván, másokat is elragadna példájára, és nyelvünknek kedvességét, hathatósságát, édes hangzását mind magyarainkkal, mind a külföldi nézőkkel és — ki tudja, ha nem-é? fejedelmünkkel is éreztette?" [219] így ebben az összefüggésben érthető, hogy Decsy a játékszín hasznát elsősorban a színjátszók oldaláról világítja meg. „A közönséges játékok hasznosak mind a testnek, mind a léleknek formálására nézve... A víg és szomorú játékokban magokat gyakorlók sokkal hathatósabban tudják belső érzékenységeiket kijelenteni, mint mások, ékes beszédűek ők, nyájaskodók és magokat kedveltetni tudók a társalkodásokban." Arra biztatja a haza asszonyait, hogy minden nagyobb városban építsenek színházat: „válasszátok ki kellemetes ifjaitokat, tanítsátok őket a víg és szomorú játékoknak játszására, mesterséges éneklésekre és táncokra, meglátjátok, mennyire fog köztetek az erkölcsi tudomány menni, nem fognak titeket a külső nemzetek durva és érzékenytelen nemzetségnek tartani." Az anyagiakat úgy gondolja Decsy előteremthetőnek, ha a társasági asszonyok azt a pénzt, amit kártyára költenek összeadnák!! [220] 274-