Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Raisz Rózsa: Adatok Mikszáth szóláskincséhez (Néhány csoportnyelvi eredetű frazeológiai eredetű kapcsolat Mikszáth nyelvében

át: kecskét is kitolna krajcárért a sárból. Hogy Mikszáthnál a szólás felvidéki változata van, azt a benne lévő lengyel városnév mutatja. A megtett hosszabb út sem marad díjazás nélkül: ez a szólás krajcár helyett a hétszerte értékesebb (de így is értéktelen) petákot említi. Frazeológiai kapcsolatainkban talán a legtöbbször említett állat a kutya. Előfordul, hogy a szólás elismerően nyilatkozik a kutya hűségéről, szolgálatkészségéről, de sokkal gyakoribb az a változat, amelyben az emberre vonatkoztatva nagyon is rosszalló, megvető értelmű a kutya fogalma. Sokszor még káromkodásképpen is használják. Magyarázataként O. Nagy Gábor [45] a török és kuruc időkben veszélyesen elszaporodott, elvadult ebeket említi, amelyek kártevéseikkel méltán kelthettek nemcsak ellenszenvet, de félelmet is az emberekben. Azt a régi hiedelmet is említi, hogy az ördög időnként kutya képében jelenik meg (még Goethe Faustjában is). A mi ördögadta és ebadta szavunk azonos jelentése bizonyítja, hogy ez a babona nálunk sem volt ismeretlen. Mikszáth is rosszalló értelmű kutyás szólásokat használ: „Óh, de isten ellen való vétek! Nem lesz már ebből az országból kutya se!" [46]. „Ez a legújabb se kutya. Füstje lesz, szaga lesz ennek még a bécsi burgban is" [47], A következővel azonos alakot említ Margarits: „De én azt mondtam, amikor azok a nagy hidegek voltak júniusban, hogy nem kell búsulni, se a telet, se a nyarat nem eszi meg a kutya" [48]. Szitkozódásnak számít: „Akkor egye meg a kutya az egész ügyet — kiáltá, dühösen földhöz paskolva az aktákat" [49]. A kutyába se vesz, kutyának se kell is teljes lebecsülést fejez ki: „Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának se kell már" [50]. „Az öregúr felemelte a puskáját, célzott, de az a kujon nyúl kutyába se vette, megállt makacsul egy hangyazsombék mögött, s a hátulsó lábára felágaskodva megfenyegette" [51]. A ló szintén olyan háziállat, amely kedvelt a szólásokban. Ennek egyrészt az a babonás elképzelés az oka, amely lópatásnak tartja az ördögöt (kilóg a lóláb), másrészt pedig az, hogy gyakori és hasznos állat. (Sokat a ló se bír. — Ha ló nincs, szamár is jó. — A ló négy lábon jár, mégis megbotlik.) Ez a pár példa is mutatja, hogy a ló, a régi ember első számú segítője nem is szerepel a kutyához hasonló elítélő értelemben. Még a rossz lovat is tréfásan, nagy értékként említik: „Kutya meg a macska — csodálkozott az alispán — nem adnám egy vak lóért, ha egy kicsit körülnézhetnék odabent" [52]. Mikszáth szóláshasználata ennél is továbbmegy, olyat mond a lóra, amilyet általában csak emberre szoktak: ,, . . . Másnap, reggeli után, lócserebere következett. Nagy élvezet az, utánajárni, hogy melyik lóban mi lakik, hogyan egyezik a párjával alakra, színre, vérre" [53]. A szólás használatának itt megvan a maga találó stilisztikai értéke, 292