Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: Comenius és az emberi beszédhang vizsgálata. (Adatok a beszédhang kutatásának fejlődéstörténetéhez)

mus. Scaliger többször megpróbálja vázolni a hang és egy-egy hangsor jelentése, illetve hangulata között megteremtődő titokzatos megfelelés problematikáját is. Szerinte pl. az á hang fonetikai természeténél fogva is igen alkalmas a nagy, a széles dolgok kifejezésére, s az semmiképpen sem véletlen, hogy az i hang, ez a finom hangelem a vékony dolgok, a kis tárgyak, a közelség megjelölésére alkotott hangsorokban oly gyakori hang (vö. Scaliger: Poetices, libri septem, 1586). Forrása volt Comeniusnak Lipsius is, aki az egyes hangok artikulációját jellemző sajátságokat is pontosan leírja, s pl. az á hang artikulációjával kapcsolatban a következőket mondja: „A litera rictu patulo, suspensa neque impressa dentibus lingua enuntiatur", nem véletlen tehát, hogy az á hangnak nagy a hangzósága, s így ez a hang elsősorban gyakori a hatalmas, a nagy térbeli kiterjedést jelentő dolgokat megnevező hangsorokban (vö. Lipsius: De recta pronuntiatione Latinae linguae Dialógus, 1599). Comenius gyakran utal Erasmusnak az egyes hangok fonetikai természetét is feltáró soraira is. Erasmus sem véletlenül állítja azt, hogy az i hang „sua forma monstrat vocis exilitatem", s hogy az 0 hang igen alkalmas a gömbölyű, a kerek, a mozgatható dolgok megnevezésére, hiszen ez abból a fonetikai mechanizmusból is következik, hogy az o hangot „ore non solum diducto, verum etiam rotundato" képezzük (vö. Erasmus: De recta Latini Graecique sermonis pronuntiatione Dialógus, 1528). Talán a legtöbbet merített e problémakört tekintve, Comenius Vossius műveiből (Institutiones Oratoriae és Poeticarum Institutionum libri Tres, 1596). Vossius pl. nemcsak azt említi meg, hogy az i hang „sonum habet exilem", hanem arra is utal, hogy éppen az 1 hangelem e fonetikai természete eredményezi, hogy ez a hang „convenit quibusvis rebus exilibus". A felsőnyelvállású, zártabb és sötétebb színezetű u hang ismét csak már fonetikai természete miatt is igen beleillik a sötét, a rejtett és a titokzatos dolgokat megnevező hangsorokba: „u convenit rebus occultis et obscuris". Vossius szerint az sem véletlen, hogy az u hang mellett az o hang is oly kifejezően festheti a panaszkodó, a siránkozó asszony hangját: ,,sic ejulatus muliebris optimae exprimitur literis o et u . . ." [68]. Comenius főleg Vossius nyomán elsősorban a két szélső értékű magánhangzó, az i és az u hang akusztikai természetével kapcsolatban mondja el véleményét a hangok „jelentéséről", kifejező értékéről. Comenius szerint az i hang, ez az „exilis litera" Jól festi a fényt, az örömet, a vidámságot, a kicsi, finom dolgokat, általában a finomabb kifejezni valót, az u hang pedig a sötétet, a rejtett dolgokat, a szomorúságot. Erre vonatkozólag a Panglottia-ban (Novae Harmonicae Linguae tentamen: 19. §), a ,,De significatione literarum" és a „Significatio literarum per se" című fejezetekben sorra szedi az egyes hangzókat, leírja képzési mechanizmusukat, fonetikai természetüket, s e művelet során fejti ki véleményét az egyes hangok „jelentéséről", kifejező értékéről. Comenius szerint a magánhangzók rendje (vocalium ordo) a következő: i, e, a, o, u. A sorrendet meghatározó fonetikai elvet így vázolja Comenius: „A minima Oris apertúra ad maximam et inde a rotunditate ad 271