Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)
I. Tanulmányok a nevelés és oktatás kérdéseiről - Dr. Chikán Zoltánné: Az írásjelek szerepe az általános iskolai anyanyelvi oktatásban
nulók dolgozatait. Bizonyos szempontból ugyan esetleg ez is tanulságos lehet, mégsem tartottam célszerűnek a negatív példák halmozását. A tanári javítások azt mutatják, hogy nevelőink törekednek az írásjelek megtanítására is (mint ezt a táblázatban fel is tüntettem), — de tegyük hozzá: nem kellő mértékben. Feltűnő, hogy különösen az V. fiú osztályban igen kevés a tanári javítások száma. Ez, sajnos, a reális helyzet természetes következménye: ebben az osztályban a tanulók még számtalan helyesírási nehézséggel küzdenek, és tanárra, tanulóra egyaránt elég nagy munkát ró a helyesírási hibák kijavítása. Ebből az a tanulság, hogy az írásjelek által kifejezhető árnyalati finomságok megvilágítására. nem kerül és nem is kerülhet sor sem itt, sem a többi osztályokban addig, míg a helyesírás terén a helyzet nem javul. Természetesen nem arra kell itt gondolnunk, hogy általános iskolai tanulóink füzetéből hiányzik az írásjel. Nem az írásjel alkalmazása hiányzik, hanem az írásjellel kifejezett értelmi és még inkább érzelmi többlet, az árnyalatok megjelölése. Tanulóink füzetében pl. igen sok az idézőjel, minél magasabb évfolyamot figyelünk, annál inkább. Ez viszont nem a tanulók nyelvi kifejezőkészségének fejlődését mutatja, hanem csak az ismeretanyag gyarapodását. Érzelmi emóciót jelölő idézőjel csak alig, illetve egyáltalán nem fordul elő. De baj van az írásjelek alkalmazásának legegyszerűbb eseteivel is. A Kerékgyártó—Lengyelféle fogalmazástanítási segédkönyv a következő elgondolkoztató és figyelmeztető képet állítja elénk: „Csaknem minden osztályban akadnak olyan tanulók, akik nem ismerik a pontot. Különböző, egymással szoros kapcsolatban nem lévő mondatok olvadnak össze egyetlen többszörösen összetett mondattá írásaikban" [1]. Ez az elszomorító helyzet természetes következménye viszont annak, hogy eddig nem is fordítottunk gondot erre a kérdésre: a gyermek az írásjelek szerepéről semmit, vagy nagyon keveset hallott. Hiszen pl. az imént említett módszertani segédkönyv is — bár 319 oldal terjedelmű! — ezt a kérdést csak egy rövid (1 oldalas) fejezetben tárgyalja, illetve érinti. Megállapítja, hogy mivel tanulóink gondolkodásának és írástechnikájának fejlődése nem halad párhuzamosan, lassított ütemben rá kell kényszerítenünk őket arra, hogy szinte lejátsszák az egyes cselekvéseket. ,,Ilyen fékező jellegű gyakorlatot végeztetünk, ha az alsóbb osztályok nyelvtanóráin írásjel nélküli szöveget teszünk a gyermek elé, s azt kívánjuk tőle, hogy a megfelelő írásjelekkel egészítse ki. Ugyanezt a gyakorlatot hallás után is végeztethetjük. A nevelő lassúbb ütemben olvasson fel egy egyszerű szöveget, a tanulók pedig tapssal, kopogással jelezzék a különböző írásjeleket." [2] — Most itt nem akarok kitérni arra, hogy a különböző írásjeleknek tapssal, kopogással való jelzése módszertanilag mennyiben megvalósítható, illetve célravezető; csak azt kell rögzítenünk, hogy a nyelvtanítás mai fejlettségi fokán nem elégedhet meg azzal az általános iskola felsőtagozata, hogy a tanulók a mondathatárokat el tudják különíteni. Hiszen ugyanebben a módszertani segédkönyvben igen helyesen állapítják meg azt is a szerzők: ,,az írásjelek használatának látás és hallás útján való gyakorlása képessé 165