Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1959. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 5)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A gyógyvizek kémiai vizsgálata hazánkban a XVIII. században

gyógyvizeket vegyék listába és vizsgálják meg. Hasonló rendelet volt Erdélyben is (Ghitan [52]). A vizsgálatok számszerű megnövekedése nem jelentette egyben a módszerbeli előrehaladás fokozódását is, sőt bizonyos fokú visszaesést jelentett, mert olyanok is belekapcsolódtak ebbe a munkába, akik azelőtt ilyen vizsgálatokat nem végeztek. Nincs tudomásunk az akkor végzett vizsgálatok mindegyikéről s kérdés az is, vajon minden orvos végrehajtotta-e a rendelkezést. A legtöbb vizsgálat csak kéziratban foglaltatott össze, s e kéziratoknak sorsa igen különböző volt. Egerben például Markhot Ferenc vizsgálta meg Eger, Heves és Külső Szolnok megye vizeit 1763-ban. Vizsgálatainak végeredményét nyújtó nyomdakész dolgozata azonban bekerült a megyei levéltárba, s máig is ott fekszik anélkül, hogy munkájáról bárki is tudomást szerezhetett volna, pedig a leírt módszerek és eredmények Markhot korszerű tudásáról és alapos munkájáról tesznek tanulságot. Valószínűleg ő mutatta ki elsőnek a parádi sós forrásban a timsót [14]. Szivers és Stacho vizsgálata a nagyváradi vizekre vonatkozóan ugyancsak kéziratban maradt fenn [15]. Más kutatók, így Wetsch, Adámi, Domby, Wipacher, Hatvani stb. munkái nyomtatásban is megjelentek a vizsgálatokat követő években. Legismertebbé azonban azok a vizsgálatok váltak, amelyek bár eredeti formájukban nem kerültek nyomtatásra, de amelyek adatait összegezte, felhasználta Crantz Henrik bécsi professzor, kinek feladatává vált az egész monarchiára kiterjedő gyógyvíz-monográfia összeállítása. Ebből a monográfiából tudjuk meg, hogy Erdélyben sok orvos, köztük Zágoni Gábor, Vásárhellyi (Sámuel?), Chenot Ádám végzett korszerű ásványvízvizsgálatot. A nagyjából egyidőben végzett vizsgálatok meglehetős megegyezést mutatnak. Főleg nedves úton vizsgálják a vizet, a száraz maradék menynyiségi és minőségi vizsgálata azonban — természetesen — megmarad, de már jóval alárendeltebb szerepet tölt be, mint azelőtt. Meglehetősen kevés vegyszerrel puhatolták ki a vizek leglényegesebb elegyrészeit. A hazai kutatók reagensei általában a következők voltak: savak (kén- és sósav), lúg, szalmiákszesz, gubacspor és indikátor („viola-szirup"). Markhot vizsgálta a vizeket friss tejjel, természetes és cukrozott borral is. Hatvani olykor rebarbara-port és szappant is használt reagensként. Gömöry István sokféle más vegyszerrel is (vérlúgsó, ólomcukor, ólomnitrát stb.) vizsgálta meg a veszprémi Szent László forrás vizét [25], Wipacher Dávid több mint negyven vegyszerrel reagáltatta az általa vizsgált vizet. Szerepelnek ezek között olyanok is, amelyeket ma nem nevezünk reagenseknek, mint: desztillált víz, esővíz, hólé, kútvíz, különböző szárított gyümölcsök stb. így egyetlen gyógyvíz minőségi vizsgálatához 145 kísérletet végez el [20]. Crantz, aki nemcsak mások munkájának összegezője, hanem egyben példamutatóan szorgalmas gyógyvízvizsgáló kémikus volt, minden gyógyvizet öt vegyszerrel vizsgált meg, a vizsgálatok sorrendje azonban nem volt állandó. Vegyszerei: ólomcukor, lúg, higanynitrát, ezüstnitrát és arzénsav [27]. 667-