Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Földi Pál: A marxi-lenini materialista dialektika lényege: az ellentétek egysége és harca

természetesnek tartotta, hogy az objektív valóság (a létezés), valamint a gondolkodás (az emberi tudat) alaptörvénye (!) abszolút megegyezik, azonos egymással. A vázolt alapelveket betetőzve, végül Aristoteles az ellentmondási elvet (princípium contradictionis) az emberi gondolkodás és általában a létezés (az objektív valóság) kétségbevonhatatlan, megcáfolhatatlan elvének, axiómának tekintette. A kiinduló problémákban szereplő kérdés-komplexummal kapcsolatban tehát Aristoteles két tételt állított fel. Nevezetesen: 1. az objektív valóságban (a létezésben) nincsenek (nem lehetnek) ellentmondások, 2. ebből következően ellentmondások semilyen fokon és semilyen vonatkozásban, semilyen összefüggésben és semilyen értelemben nem is gondolhatok, vagyis a tudatban egyáltalán nincsenek (nem lehetnek) ellentmondások [35]. Bár kétségtelen tény, hogy a filozófia története során voltak, akik szembefordultak ezen aristotelesi axiómának különösen a létre, az objektív valóságra vonatkozó részével, mint például az ó-görög atomista-materialista Epikuros, aki történetesen azt mondotta, hogy a denevér madár is, meg nem is, egyes növényekről pedig, hogy azok fák is, meg nem is; de végső elemzésben, persze sok esetben eltorzított, elsekélyesített, értékes elemeitől megfosztott formában. — Aristoteles alapfelfogása az ellentmondás elvére vonatkozóan döntő befolyást gyakorolt a logikára, lényegében uralkodó szerepet játszott a logikai irodalomban, s megmásíthatatlan, megdönthetetlen elvnek (axiómának) tekintették egészen Hegelig. Hegel megalkotva a dialektikus logikát, a leghatározottabban leszámolt és végzett az aristotelesi formális (elemi) logikában szereplő ellentmondási elvvel. A már említett aristotelesi kettős tétel első felét (az első tételt) Hegel abszolút módon elutasította. Hegel szerint ugyanis — szemben Aristoteles formáilogikai felfogásával — magukban a dolgokban, a való világban vannak ellentmondások. Hegel felfogásában tehát — mint már az ellentmondás történeti elemzésében rámutattunk — az ellentmondások reálisan léteznek és érvényesülnek [36]. Hegel rámutatva arra, hogy az ellentmondás a konkrét azonosság, a különbség és az ellentét útján alakul ki —, kidolgozta az azonosság, a különbség (a különbözőség) és az ellentét, valamint az ellentmondás dialektikus logikai viszonyát [37]. Ennek során kifejtette, hogy a konkrét azonosságból ered (következik, folyik, alakul ki) a különbség (a különbözőség), amely bár még nem kifejtett formában, de csiraszerűen magában foglalja az ellentmondást, s ezért Hegel a különbséget (a különbözőséget) minden tevékenység és minden önmozgás »ősoká«-nak tekintette. A különbség (a különbözőség) és az ellentmondás között ugyanis ott van még az ellentét, amely nem más, mint kiélezett különbség. Vagyis Hegel szerint az ellentétben a különbség kiéleződik és betetőződik, azaz az ellentét a legnagyobb különbséget jelenti. Az ellentmondást viszont kiélezett ellentétnek is nevezte. 299-