Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Berzy András: A realista ábrázolás kérdései Belinszkij irodalmi kritikáiban

és dialektikus módszerét, s élete végén művészetelméletében kísérletet tesz a hegeli dialektika és a feuerbachi materializmus összekapcsolására. Hegel dialektikus módszerének elsajátítása eszmei fejlődésének igen fontos mozzanata lesz, de a hegeli rendszer feltétlen elfogadása emberileg, társadalmilag és esztétikailag — abszurd következtetésekre juttatja. II. Belinszkij kritikai módszerének és esztétikai elveinek kialakulása a 19. század harmincas és negyvenes éveire esik. Idealista tanokkal és elképzelésekkel indul, de a klasszikus filozófia nagy eredményeinek, különösen Hegel idealista dialektikájának alkotó tanulmányozása és gyümölcsöző elsajátítása hozzá segíti a művészet és valóság kérdéseinek elmélyült elemzéséhez. Mindez kezdetben igen ellentmondásosan jelentkezik, amennyiben a hegeli filozófia szellemében a valóságot és a művészetet is az »örök ideál« megtestesülésének, illetve megnyilvánulásának tekinti, de magát a valóságot mint az ellentétes erők örök harcát fogja föl, mint a jó harcát a rosszal, amelyet »olyannak kell ábrázolni, amilyen«. Ilyen szöges ellentétbe kerül Belinszkij saját idealista elgondolásaival, mert a művészet és valóság idealista értelmezése mellett realizmust propagál, az élet valóságos ábrázolását, a valóság fény- és árnyoldalainak teljes feltárását követeli meg, a romantikus idealistákkal szemben, akik csak a szép ábrázolásának tulajdonítottak kizárólagos jelentőséget a művészetben. Ilyen ellentmondásosan jut el a népiesség és realizmus elszakíthatatlan kapcsolatának felismeréséig. Ez hatja át korai tanulmányait, az Irodalmi ábrándokat, amelyben az orosz irodalom fejlődését vizsgálja Lomonoszovtól Puskinig, és a kor irodalmának leglényegesebb vonásai közül a realizmust és népiességet emeli ki. Ettől kezdve ez a felismerés vezeti egész élete és alkotó tevékenysége folyamán, s ez lesz egyik legfontosabb követelménye az irodalmi alkotásokkal szemben. Gogol elbeszéléseiről írott tanulmányában az idealista és realista költészet kérdéseivel foglalkozik, és azt az esztétikai törvényszerűséget állapítja meg, hogy a művészetben a schilleri eszményi költészettel elvben egyenrangú nagy művészet a reális, a shakespeare-i, gogoli irodalom, amelyben az élet és a valóság hűen és pontosan tükröződik, amely inkább összhangban van a kor szellemével és szükségleteivel, s így egyedül csak ez felel meg az orosz történelmi valóságnak. Tehát már a kezdő Belinszkij a realista költészetet részesíti előnyben, amely »az élet költészete, a valóság költészete . . ., amely nem átkölti, hanem művészi módon újra teremti, újra alkotja az életet«. . . Nem »az élet eszményképét« adja, hanem »magát az életet, úgy, ahogy van«. [1]. Az idealista költészetet viszont a széplelkeknek való romantikus eszményítésnek tartja. Belinszkij első alkotásainak kétségkívül van néhány tévedése, mégis ha idealista alapokról is, de támadásainak éle az irodalmi reakció, az uralkodó feudális irodalmi közvélemény, az »irodalmi bálványimádás« ellen irányul. Harci feladatnak tartja, hogy szembeforduljon a hivatalos irodalommal, a nemesi szalonköltészettel s azokkal 268 I