Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Pataky László: A teljes Adyért

lelkét. Ezért — ahogy a Nyugat 1909. jún. 1-i Ady-számában megjelent önéletrajzi vázlatában megírta — »valami dacos cinizmus görcsölte le itt az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen« [5], Tévedne az, aki ebből Kiss József személye elleni haragot vagy megvetést olvasna csupán ki, nem pedig inkább bizonyos személyi kiemelést, de éles támadást a közízlés megkövesedett korlátai ellen. 1113. szeptemberi önéletrajzában már félreérthetetlenebbül is fogalmazza ezt meg: »sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog« [6]. Ady tehát, aki tipikusan epigon korszakba érkezett, hiábavalónak kezdte látni a költői hivatást és pályájának addigi »sikereiről« elmarasztaló ítéletet mond. Igaz »Még egyszer« megjelenteti kötetét, álmait »mit sem remélve; mit se várva« őrizgetve. Ady később is, mikor valósággal ontotta verseit, azt mondja, hogy ezt »élete, boldogsága, vére és idegei árán« tehette. Milyen szörnyű lehetett azonban a kínja, amikor ezt úgy tette, hogy teljes bizonytalanságban volt hivatásának értelme és értéke felől is! Mutatja ezt az is, hogy ebből a második könyvéből is mindössze hat versét találja méltónak arra, hogy azokat az »Üj versek« közé sorolja és új könyvébe felvegye. Közismert, hogy ebben a kötetében lelte meg Ady igazi hangját, megvalósítva a nagy költő mindenkori feladatát: olyan költői formára lelt, amely alkalmas volt arra, hogy szuggesztív erővel fejezhesse ki új, bátor eszméit, hogy elénekelhesse »új időknek új dalait«. Tudjuk, hogy Adynak ez az új formája az ő szimbolizmusa. S Bóka László említett tanulmányának egyik érdemeként hadd említsük meg azt is, hogy abban teljes tudományos alapossággal bizonyítja és teszi előttünk kétségtelenné, hogy Adynál már párizsi útja előtt kiforrott szimbolizmus állapítható meg és Párizsban csupán, utóbb említett önéletrajzának szavai szerint »írói bátorságának igazolását« nyerte el. Itt aztán az eddiginél jobban figyelembe kell vennünk azt, amit Ady önmaga keresésével és megtalálásával kapcsolatban elmondhattunk. Irodalomtudományunk ma már elmélyültebben foglalkozik az Ady előtt közvetlenül jelentkezett nagyobb lírikusaink (Reviczky, Komjáthy) költői ábrázolási módjával. Egyre nyilvánvalóbbá válik így, hogy Ady a Vajda Jánosénál is fokozottabb mértékben találhatott itt a szimbolikus ábrázolási módnak szinte szükségszerűen jelentkező kezdeti csapásaira. Ezért most már igazán csak az elfogultság, vagy a nagyfokú tudatlanság állíthatja annak az ellenkezőjét, amit már Tóth Árpád Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez c. cikkének [7] befejezésében így foglalt össze: »A régi igazság, mely szerint a legnagyobb írói egyéniségek sem állnak elszigetelten, hanem fejlődésükön elődeik és koruk hatása is megmutatkozik, Ady esetében is érvényesül. ízléstelen és tudatlan volt azonban támadóinak csökönyös kitartása, mellyel egy csodálatos költői nagyság kivirágzásában nem akartak egyebet látni külföldi divatok kétes értékű, szolgai átvételénél. Adynak a franciákkal való közösségei éppen azt mutatják, hogy a valódi nagyság pályáján az idegen hatások is csak egy bámulatos eredetiség ezer színű megnyilvánulásának önkéntelen és diadalmas eszközei.« 260-