Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Pataky László: Négyesy László verselméleti munkáinak jelentőségéről

Négyesy e tanulmányának anyaga tulajdonképpen csak második része annak a kéziratnak, amelyet eredetileg a Kisfaludy Társasághoz nyújtott be. A Társaság bírálóbizottsága azonban, nyilvánvalóan újszerűsége miatt, csak a tanulmány első részét fogadta el kinyomtatásra, és így e második részt a szerző, jobban saját felelősségére építve, iskolájának Értesítőjében jelentette meg. ÍMűvének el/őszavában is .'jelzi azonban, hogy az csak egyik tagja ama ciklusnak, amelyet A magyar verselmélet kritikai története vezet be és harmadikul az eredményeket az iskola és a közönség számára összefoglaló Magyar verstana egészít ki. Ahhoz, hogy Négyesy verselméleti munkásságát, annak jelentőségét helyesen ítélhessük meg, e művének anyagát röviden át kell tekintenünk. A magyar verselmélet kritikai történeté-ben [4] Négyesy rendkívül tömören és félreérthetetlen világossággal foglalja össze a megelőzően kialakult verselméleti ismerteket. Igaz, csak jó száz esztendő irodalmával kellett részletesebben foglalkoznia, de így is hoszszadalmas kutatómunkát kellett végeznie, amiért viszont máig pótolhatatlan érték számunkra Négyesynek ez az írása. A magyar vers törvényeit először Fogarasi János kezdte el tüzetesebben vizsgálni az 1840-es évek elején. Irodalmi ébredésünk előtt nem írtak semmiféle verstant — állapítja meg Négyesy —, azután pedig nem írtak magyar verstant. Csak olyan kisebb megjegyzéseket találhatunk a régi magyar irodalomban, mint a Szenczi Molnár Albertét a rímek egyhangúságával kapcsolatban stb. A felvilágosodástól Fogarasiig eltelt hét évtized alatt is alig történt valami érdemleges a magyar vers mivoltának megvilágítása terén. »Rossz idők jártak akkor — írja Négyesy — a magyar versre. A költői divat hallgatagon mellőzte, az elmélet pedig sértően ignorálta és ha nyilatkozott nagynéha, elfogultan csak ellene fordult . . . Oly kevésre becsülték, hogy törvényeit vizsgálni teljesen fölösleges és hibátlan foglalkozásnak látszott.« (Idézett műve 295. 1.) Igen jellemző Verseghy nek a felfogása, aki szerint a magyar versek »syllaba számára vött és egyenlő hanggal végződő mondások«, amelyekben tehát a lényeget a szótagszámban és a rímben látja. így nem csodálható, hogy e verselést még a prózánál is alább valónak tartja, mert a »hangegyeztetés« (rím) elrontja még azt a természetességet is, amivel a próza rendelkezik. Általában, akárcsak a mai fűzfapoéták, e korban a kritika szótagszám és rím szempontjából vizsgálja a verset. E felfogás tükröződik még Csokonainál is, mikor »sarkalatos« (rímes) és »mértékes« versformák között különböztet, megjegyezve, hogy a »sarkalatos verseknek a barbarus nemzeteknél van diavtja«, a legcsinosabb európai nemzetek mértékesen írnak, csak a magyar alkalmas mindkettőre Európában. A legtöbbet talán Horváth Ádám sejti, aki verskötetének előszavában »szorosabb magyar szépségekről« tesz említést, és aki már hangnyomásról és szaggatásról is beszél, de a versbeli egysége létrejöttének alapját a hosszú és rövid hangok váltakozásában, tehát jövevényformáink törvényszerűségeiben látja. A magyar verselmélet kezdetének ezért igazában Fogarasi János Művelt magyar nyelvtanát tekinthetjük. Művének Kísérlet a magyar 7«