Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Harsányi Zoltán: Péterfy Jenő a képzőművészetről

Időrendben második nagy kritikája csak magyar művészek alkotásairól számol be 1882-ben. Ekkor állította ki Lötz a ferencvárosi templom oltárképének nagy kartonját, amelyen Szent István fiával, Imrével alamizsnát osztogat. Péterfy hozzáfűzi ehhez a jelenethez: »Bizonyára egyik szépen jellemző vonása a szent királynak, de nem a legjellemzőbb az első monarchánál. Hanem oltárkép lévén, a művésznek az egyházias ábrázolást kellett választani.« Egyébként olyan erősnek és maszszívnak mondja alakjaikat, hogyha megelevenülnének, bizonyára hexameterben szólalnának meg. »A régi chablon szerint térdelő szent királyt jól esik ily megváltozottan föllépve láthatni, hatalmas, edzett alakban — mondja — a haj dús egyenruha nélkül, mely bizony nem korhű.« A rajzot kitűnőnek találja, a színezést azonban bántónak »...a színek befogadására nem is alkalmas az ily nagy papír, s a plasztikus előadás a legfőbb«. Joannovics Pálnak: »A bosnyák harcokból« c. képére azt mondja, hogy »legtöbbet ér mindazok közt, amiket Bosznia juttatott nekünk eddig«. Nagyon sok festményről ír ezen a kiállításon. A festők különböző díjakra pályáztak, amelyek között legérdekesebb volt Munkácsy 6000 frankos párizsi díja. Ezt egy olyan, már nevesebb festőnek szánta Munkácsy Mihály, aki elég fejlett arra, hogy Párizsban eredményesen egészítheti ki francia művészi benyomásokkal festői tudását. Munkácsy három képet kért a zsűritől, név nélkül, amelyek között azután ő döntött. A három kiválasztott festő nevét is közli már Péterfy: Baditz Ottó, Révész Imre, Vágó Pál. Tudjuk, hogy ebben az évben Révész Imre kapta meg a Munkácsy-díjat. Legérdekesebbek azonban az egész tárlati beszámolóban egy Cserépy Árpád nevű, nyilvánvalóan népi származású festőről meleg szeretettel írt sorok. Érdemes ezt a részt hosszasabban idézni. Éles fényt vet a népi tehetségek sorsára a kiegyezés korának Magyarországában. »A kiállításokon — mondja — nem egy olyan kezdő festő jelentkezik, akiknek neve után a lajstrom nem teszi ki, hogy a bécsi vagy a müncheni akadémia tanítványa. Kezdő tapogatásaikat senki sem méltatja figyelemre; azok nem a rajzolás tanmódja szerint készülnek; tehát rajziskolában nincs helyök. Némelyek azonban mégis tovább folytatják, ecsethez is hozzányúlnak, s a külvárosokban találnak mecénásokat, kik saját arcképökért nem sokainak 3—4 frt-ot. Ez a festészeti iskola igen népes szokott lenni. Cserépy is ebben tanult.. . Hát az ilyen tehetségek egy darabig küszködnek, az egyénsúlyozó rúd segélyével lebegnek a viszontagságok közt, sokáig reménykednek stipendiumokért, de mégis legtöbbször a külvárosi mecénásokon kívül legfeljebb még a céllövők lesznek támaszaik, akik tudvalevőleg nagy szenvedéllyel festetnek mindenféle allegóriát arra a deszkalapra, amelyet szerencsésen meglőttek. Kap-e egyéb biztatást Cserépy Árpád, mint aminőt mi osztunk neki — bizony nem tudjuk, de annál szívesebben tesszük. Mi azt mondjuk: ne csüggedjen. Az állami ösztöndíjat megérdemelné, de az délibáb. Hát ez se csüggessze se őt, se másokat. A bizottság, mely hivatva volna azokat odaítélni, rendesen már bevégzett dolgokat hágy helyben. Olykor-olykor vagyonos ifjaknak jut. De az a nagy képző73