Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

nek arról is gondoskodnia kell, hogy »-a növendékek ne selypítsenek, ne hebegjenek, ne akadozzanak, énekelve vagy nagyon halkan ne beszéljenek, a végső szótagot le ne nyeljék, s ne szokják meg a kellemetlen fogcsikorgatást, sípolást, nyögést, hákogást, köhécselést és torokköszörülést-« [2]. Sajnos, a magyar iskola gyakorlatában hosszú ideig nem az anyanyelv, nem a magyar nyelv volt a tanítási nyelv, s így a beszédkultúra elmélete és gyakorlata egy holt nyelvnek, a latin nyelvnek teremtett kultuszt. A magyar tanulók a folyamatos latin beszédben gyakorolták magukat, s latin nyelvű szónoki műveltségre törekedtek. Kölcsey nagyon jellemzően írta visszaemlékezésében: »Akkor (13 éves koromban) én jobban tudtam latinul, mint magyarul.« [3]. A magyar gyerekek a latin ékesszólást tanulták, az »ars orandi«-k a latin »stilus forensis seu curialis« gyakorlatát írták elő. A szónoki gyakorlatokon a deák retorikai műveltség elemeit, a latin nyelv zárt formáit, esztétikailag is kicsiszolt nyelvi fordulatait, mesterségesen szabott mondatsémáit, retorikai fogásait elemezték a tanulók. Boros István még 1820-ban is azt írja, hogy a »főbb iskolák« a tanulók számára csak deák retorikákat, oratoriákat írnak, de magyar nyelven nem adnak ki ilyen munkákat, s éppen ezért a magyar iskolákban magyar nyelven »még igen kevés gyakorlásra« van mód, hogyan is »essen tsinosan, kellemetesen, fényesen a magyar beszéd« [4]. Pápai Sámuel is azt állítja, hogy »a Retorika is deákul taníttatván Oskoláinkban, arrul magyar nyelven még igen keveset olvashatunk« [5]. A magyar nyelvi retorikai, szónoki gyakorlatok csak később jelentek meg a magyar iskolákban, hiszen hosszú ideig még az egymás közti magyar beszéd is tiltva volt. A protestánsok kollégiumaiban is külön ún. auscultator-diák vigyázott, hogy a deákok magyarul ne beszéljenek, akit pedig »hungarizálás«-on kaptak rajta, megbüntették és signum viselésre szorították. Terhes Sámuel is arról tanúskodik, hogy a magyar gyereket a latin nyelv iskolai kultusza szinte megnyomorította szellemi fejlődésében, és anyanyelvi kultúráját is elnyomorodásra késztette. Már az elemi iskolában megkezdődött ez a művelet. »Hatodik tavaszra szedém gyenge társaimmal a szagos ibolyákat — írja Terhes —, midőn ím e parancsolatot vevém: holnap iskolába kell mennem ... A falusi tanító bévezetvén eggy egészségtelen szobába, s beültetvén néhány sáppadt gyermekek közzé, első szava ez vala: Custos, quid rei?, mellyre az felel-, vén: Stephanus Nagy hungarice narravit, prodeat, mondá a Tanító, s a Custossal reá veretett. E meglévén, hozzám fordult, ezután, így mond, nem lesz szabad magyarul beszélni. . . Felső iskola? Néhány esztendőkön keresztül nem hallék egyebet Professzoromtól, hanem quomodo habet Perfectum, quae constructio da regulám, quae figura . . .« [6]. Czuczor Gergely arról is számot ad, milyen volt ez a latin beszéd a magyar gyerekek ajkán: »Közönségesen bevett szokás, hogy a kisded grammatikusok latin nyelven tartoznak egyviással beszélgetni, minden más anyai nyelv beszélése eltiltva lévén tőlök; milly kínnal, milly fülsértő hangokkal, mennyi barbarizmussal megyen ez véghez . . s nemcsak ifjú grammatikusaink, de sok felnőtt deákos embereink szájából is konyha, vagy úgynevezett huszár deákságot hallunk hangzani.« [7], 6