Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

olvas, hibátlanul ejti ki a szavakat, érzi, hogy hová esik a mondatban a hangnak a súlya, de azért az, amit olvas, nem hű mása a közéletbeli beszélésnek«. Azt is sajnálattal jegyzi meg, hogy »nem akadt tudós, aki egybe foglalta volna a magyar beszélés és olvasás művészetének a törvényeit«. Oldal ezt 1898-ban írta, s abban igaza volt, hogy összefoglaló jellegű, s a magyar beszédtudomány megteremtését is célzó beszédpedagógiai mű valóban nem jelent meg, de az 1880-as és 1890-es években már több olyan figyelemre méltó könyv, értekezés napvilágot látott, amely a kifejező olvasás helyes tanítására és a beszédtechnika számos kérdésének vizsgálatára vonatkozólag is értékes elméleti és gyakorlati tudnivalót tartalmazott. Nem is szólva arról, hogy a francia szakirodalom értékes alkotása, Logouvé könyve »Az olvasás művészete« is megjelent magyar nyelven [63]. Ebből a könyvből is megtanulhatták az iskolák gyakorló pedagógusai is azt az egyszerű igazságot, hogy »úgy tanulhatunk meg jól beszélni, ha előbb megtanultunk jól olvasni«. Ezért az iskolákban az olvasás rendszeresebb tanítását kell szorgalmaznunk. Ehhez azonban sok fonetikai és beszédtechnikai ismeretre van szükségünk (lélekzés, kiejtés, a hanggal bánni tudás, a »pontozás«; hangsúly, hanglejtés, kiejtési hibák stb.). Logouvé könyve szellemes sorokban nyújtja a legfontosabb ismereteket. Talán e könyv magyar nyelvű kiadásának a hatását is kell látnunk abban, hogy az 1880-as évek végén már több magyar szerzőtől megjelent értekezés és cikk is felveti a helyes, kifejező olvasás-tanítás s általában az iskolai beszédnevelés kérdéseit. Rudnay Béla pl. »A hangos olvasás, mint nevelési eszköz« című cikkében [64] abból indulva ki, hogy »más nemzeteknél az olvasás művészetének fejlett irodalma van«, nálunk pedig csak a kezdő lépéseket [65] tettük eddig meg, a Revue Pedagogique egyik, beszédpedagógiai vonatkozásokban gazdag cikkének ismertetését tartja célravezetőnek. Sok helyes szempontot találtak oktatóink a magyar beszédneveléshez is a lélekzetvételről, a kiejtésről, a hang mineműségéről, a beszédbeli szünetekről, az orgánumról stb., stb. írt sorokban. A fonetika tudományának fejlődésével, a magyar nyelvészeti szakirodalom fonetikai és beszédtechnikai vonatkozásokat is érintő alkotásainak mind gyakoribb megjelenésével a magyar beszédművelés és beszédpedagógia ügye is hathatósabb támogatásban részesült. Általában nagyobb megbecsülést kap az élő magyar beszéd az iskolai nyelvi nevelésben is. Imre Sándor helyesen jegyezte meg, hogy »a tanítónak élőbeszédével, hangoztatásával, hangos, értelmes és kedélyes fölolvasásaival, egész szellemi valójával, mely úgyis a beszédben testesül meg, kell hatni, nevelni« a gyermekeket [66]. A tanító élő nyelven beszéljen, s akkor helyes irányú lesz az iskola nyelvmüvelése, beszédnevelése is. Erre különben már »A Gymnasiumi Tanítás Terve« (1. 1880. II. 1887) is utal, amikor azt írja: »magától érthető követelni, hogy mindenik tanár élő szavában a nyelvtani helyesség és a jó ízlés példáját adja növendékeinek«. 29