Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

II. A pedagógia elmélete és gyakorlata - Dr. Berencz János: Freud, mélylélektan, pedagógia

1. Az ösztönnevelés fogalma és alapelvei. „A kisgyermek nevelése lényegében ösztönnevelés". . . olvashatjuk a könyvben. A vágy, amit a gyermek az ösztön kielégítésére érez, féktelen: eleinte nemcsak a kielégülés megvonása, de még halasztása is elviselhetetlen számára. A nevelésnek ahhoz kell őt hozzásegíteni, hogy a halasztás egyre kibirhatóbb, a lemondás elviselhetőbb legyen, de ahhoz is, hogy a valósággal — a kultúráiét valóságával — össze nem férő ösztönkielégülések helyébe olyanokat tudjon találni, amik kárpótolják az elveszett örömökért." (i. m. 47—48. 1.) Az ösztönnevelés alapelvének ez, a lényegében Freud gondolatmenetével megegyező koncepciója a következő 5 nevelési elvet foglalja magáiban: a) a nevelő a gyermek segítőtársa legyen: tehát sem nem ellensége, sem nem cinkosa; b) a fejlődés az ösztön minél kevesebb elfojtásával járjon; c) az ösztönnevelés lehetőleg megrázkódtatás nélkül folyjon; d) az ösztönnevelés ne ébresszen felesleges bűntudatot és ne hagyja megszégyenítések emlékét maga után; e) a felszabadult ösztönerőknek legyen meg az útja a magasabbrendű felhasználásra, szublimálásra. Ennek az öt pontból álló programnak lényegét így foglalja össze a szerző: „akkor lehet meg a reményünk, hogy a gyereket boldogan dolgozó, boldogan szerető emberré neveljük, ha közben sem a külső világot nem érzi ellenségesnek, sem saját testét, lelkét bűnösnek vagy gonosznak." (i. m. 51. 1.) Ennyiben foglalhatók össze a mű alaptézisei. E téziseikkel kapcsolatban az olvasó talán kissé szűknek érzi az „ösztönnevelést" a nevelés egésze szempontjából. Vajon az ember csak ösztönből áll, vagy pedig a megismerő funkciók, érzelmek, stb. már az ösztönneveléssel együtt fejlődnek, mint azoktól egyoldalúan függő, másodrendű folyamatok? Olyan kérdések ezek, amelyek a freudizmussal és általában a mélylélektannal kapcsolatban felvethet ők, mert azon az előfeltevésen alapul a nevelés és ösztönnevelés azonosítása, hogy a tudatalatti csak, vagy első sorban a lényeges, viszont a tudat mellékes, másodlagos, elhanyagolható; pedagógiailag tehát csak a tudatalatti ösztönök nevelése fontos, vagy talán egyáltalán csak ez lehetséges, a tudatos szféra nevelése lényegtelen, vagy nem is probléma. Azt is kérdezhetné még a szkeptikus olvasó, hogy miért a kisgyermek nevelése ösztönnevelés? A nagy gyermeké, a serdülőé nem? Fel lehet vetni viszont a társadalmi célok szempontjából is a kérdést: hogyan egyeztethető össze a társadalom tudatos célkitűzése az ösztönneveléssel? Mi a viszony a társadalom élete folyamán, lényegében kevéssé változó ösztönök, ezek nevelése és a sokkal rohamosabban változó társadalmi, politikai, kultúrpolitikai nevelési célkitűzések között? Feltétlenül értékelendő pozitívuma az ösztönnevelés tételeinek, hogy a társadalom és az egyén szabadságát és boldogságát tűzi ki célul. Vajon mindenféle társadalomban lehet-e reálisan ilyen célokat kitűzni? 17 257