Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

Figyelmet érdemel a beszédhibákról írt cikke is. A Tudományos Gyűjtemény (1835. IV. 61.) lapjain értekezik a »selypségről«. A magyar r hang hibás ejtéseit is elemzi (»a remegő és a morgó r«), — s megrója azokat, akik a természetes, világos és jól artikulált hangejtés helyett »negédeskedve«, »keresett vagy affektált lágysággal« ejtik a magyar hangokat. Sok értékes elméleti hangtani alapismeretet közöl »Az összvetett mássalhangzók természeti eredetéről« című írásában is [28]. A hangok elemzése, leírása és osztályozása helyes szempontjának a hangoknak »a szájban való formáitatásuk módját« tekinti. Szilágyi vívja meg az első fonetikai vitát is Kerekes Ferenccel. akinek »Értekezések és kitérések« Debrecenben, 1836--ban megjelent művét a magyar beszédpedagógia történetírójának is ki kell emelnie. Kerekes hangtani magyar műszavai is figyelemre méltóak. A magyar mássalhangzók rendszerezésében a hangképzés módjára van tekintettel, s azt írja le, hogy a beszélőszervek hogyan módosítják a tüdőből kiáramló levegőt, s így különböztet meg rezgő, pattanó, fúvó és elegyült mássalhangzókat. Különösen azt kell munkájában értékelnünk, hogy a hangok helyes leírásával, elemzésével pedagógiai célokat is kívánt szolgálni: ». . .a' hol ly-et írnak, ott hangoztassuk a kimondásban is ezen jegynek valóságos hangját. Sőt én jónak látnám, hogy ennek helyes kimondására még az oskolában megtanítanák gyermekeinket.« Az 1830-as években megélénkülő fonetikai érdeklődésnek írásba foglalt eredményeiben általában sok értékes és érdekes beszédtechnikai megjegyzést is olvashatunk. Ertl. Nep. János (Beregszászy Nagy Pál) »A ts ügyében, es ellen«, a Tudományos Gyűjteményben (1826. II. 76.) olvasható cikkében a tz (c), ts (cs) hangok részletes fonetikai leírását kapjuk. Az affrikátákról szóló magyar szakirodalmunknak is számon kell tartania ezt az írást. Különösen értékeljük azokat az írásokat, amelyekben a hangsúly és a hanglejtés problémáját is érintik a szerzők. A Társalkodóban (1839:253) olvashatjuk: »A sokféle kiejtés, kihangoztatás, hangicsálás stb. szinte változtat a szó értelmén! így: menj haza, e kifejezést parancsolólag, tanácsadólag stb. nem szoktuk egyformán kihangoztatni, melly kihangoztatásnak még nincsenek az írásban jegyei. A ? ! jegyek még nem elegendők arra, hogy a kihangoztatás szabályait, szónoklati, játékszíni, költészeti, közéleti változatos fokait kifejezzék . . .« Különösen értékesek számunkra azok a megjegyzések, amelyek az élő beszéd akusztikai tényezőire vonatkoznak. A Hazai Tudósítások egyik közleménye [29] pl. a bukovinai magyar telepekről ad ismertetést, és megállapítja, hogy a telepesek »magyarul beszélnek, de székely accentussal«. A »székely beszéd« jellemző sajátságairól olvashatunk a »Tudományos Gyűjtemény« »Töredékek Csallóközről« című írásában is: »Ami a szóejtést nézi, különös, hogy a csallóközi magyar beszédje nagyon hasonlít a székely magyaréhoz: felettébb nyújtja a beszédet, a szót.« [30]. 8. Most néhány összefoglaló jellegű írás témánkra vonatkozó adatait ismertetjük. 2 li