Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedy Lajos: Bessenyei elődei és kortársai. (Adalék a magyar felvilágosodás történetéhez)

adásban, arra való nézve és vér szerint való kötelességemtűi is viseltetvén, kívántam . . . azon munkácskát . . . magyarra fordítani..." Az érdemes úttörőket hosszú sor követi még, de felsorolni is sok lenne őket e helyen [57]. Perlici „vér szerint való" kötelességről beszélt és ez az ő nyelvén a hazaszeretetet jelenti. Ne féljünk kimondani, hogy ebben a korban is szerették a magyarok hazájukat, aggódtak a sorsán, búsultak elmaradottságán, és szerettek volna a bajokon segíteni. Szerették volna oktatni, nevelni az elnyomott népet — a mindnyájunkkal közös édes anyai nyelven. Ezért e korban az anyanyelv szeretete a hazaszeretet legfontosabb alkateleme, és a magyar nyelven való tudomány terjesztés egész, magyar nemzedékeknek válig legfőbb feladatává, a szív által sugalmazott kötelességévé. Mikor Molnár János jezsuita atya megírja az első magyar régiségtant 1760-ban [58], így önti ki szívét: „Nékem, megvallom, mindennapi tanítóm az az idő (ti. az ókor): azt is ott tanultam, hogy ha hazám ékességét szeretem, nyelvét szeressem legelőszer. De mi haszna, mi érdeme az elrejtett kincsnek? Kit melegít a bétakart szikra? Aki szívét nem tetteti, kézre kél és munkára, — Imé . . . mi ok bátorított engem arra, hogy hazám nyelvén adjam elő, amit hazám hasznára készítettem." Írni és magyar nyelven írni. kötelessége ez annak, akit sorsa literatornak szánt. Ez Bod Péternek is a meggyőződése, mikor tenger bajjal is küszködve egy egész kis könyvtárra való könyveit ír hazája és egyháza múltjáról és megalapítja a magyar nyelvű irodalomtörténetírást. Magyar Athénás-ának (1766) előszavában olvashatjuk hitvallását: ,,. . . az az indulat, melynek minden emberben meg kel

!l lenni, engemet is arra ösztönöz, hogy amit felebarátimnak hasznokra és a magyar nemzetnek tisztességére s ékesítésére ítélek lenni, abban ne légyek csak hallgatással, hanem ami tőlem kitelhető, azt véghez vigyem. Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek. A vitézek bosszúálló fegyverekkel, a bölcsek okos tanácsokkal oltalmazzák hazájokat, én ha író pennámmal valami keveset használhatok, azért az én kegyes Istenemé legyen a dicsőség". De így érez az orvos és a mérnök is. Hozzunk fel most két példát éppen 1778-ból annak igazolására, hogy a Bessenyeiéhez hasonló gondolatsorok miként jelentkeznek, miként érlelődtek meg más művelt magyarok lelkében is. Rácz Sámuel írja egy német orvosi kézikönyv fordítása előtt [59]:,,Nem tudom mily titkos tűz nyughatatlankodik szívemben, hogy miolta létemet kezdettem ismérni, eltökéllett szándékom édes nemzetemnek hasznára szentelni csekély tehetségemet? Az anyatermészetnek némü-némü ajándékit csak olybá veszem, mint kedves hazámnak gondviselésemre bízott zálogját, melyre mindenkor igazságos törvénye vagyon, nékem pedig kötelességem, azt hiányosságának kipótolására fordítanom. — Ezen heves indulat ragadott ki engemet szülőimnek karjai közül, hogy külső országokban keresném azon javakat, melyekkel idővel szolgálhatnék kedves hazámnak és bizonyossá tehessem, hogy igaz fia vagyok." A nemrég felállított orvosi kar professzora nem kis magyar önérzettel teszi hozzá azt a maga korában elég hallatlan 7* 99