Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1956. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 2)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és történettudományok köréből - Szántó Imre: Zöld Marci (Betyárvilág Heves és Külső-Szolnok megyében a 19. század első évtizedeiben)

Nemzeti Színház-i comité „diffamáló ítéltete" elmarasztalta a költőt. Ugyanúgy járt, mint egy évszázaddal később Móricz Zsigmond „Rózsa Sándor" c. regénye miatt, akit azzal vádoltak, hogy a betyárt „nemzeti ideállá" merészelte emelni. 2 Petőfi a rajta esett méltatlanság miatt felgerjedt pillanatnyi haragjában tűzbe dobta a színmű egyetlen kéziratát. De ránk maradt Zöld Marci c. verse. 3 Ügy gondoljuk, nem lesz érdektelen foglalkozni Zöld Marci életével, sorsával, betyárkodásának történetével, mert Zöld Marci neve Petőfi ismert kőkeménye nyomán benne él a köztudatban-, s -a szakirodalom igen kevés hiteleset tud róla. Nem volna azonban teljes a róla alkotott képünk, ha kiragadnánk az ő esetét a korabeli „betyárkodás" világából. Ezért Zöld Marci sorsát a Heves és Külső-Szolnok megyei betyárvilág keretében tárgyaljuk, ahol életét az akasztófán befejezte 1816-ban. Bevezetőnkben még csak arra szeretnénk utalni, hogy az erkölcs társadalmi jelenség, ameliy a társadalmi élet törvényeinek van alárendelve. A feudális nemesség igazságosnak találta a jobbágyság rendszerét és igazságtalannak, „istentelennek" az antifeudális harc bármilyen formáját. A jobbágyság magatartásának normái, egymáshoz és a társadalomhoz való viszonylatai azonban szöges ellentétben állottak a feudalizmus korában uralkodó nemesi s az egyház által szentesített etikával. Az erkölcsi nézeteknek a különbözőségében kifejezésre jutott az osztályharc a feudális társadalomban. -Berzsenyi Dániel írja: „...Vágynák némelly erdősebb és magyarabb tájaink, hol a magyar ifjúság a zsiványságot, az az, a tolvajságnak, rablásnak és szilajságnak minden nemeit, nem rútnak és rossznak, hanem férfidísznek és erénynek nézi; a tömlötzöt és derest nem hogy szégyenlené, sőt mentül többet próbálta azokat, annál derekasabb legénynek tartja magát". 4 * * * A földesúri árutermeléssel járó egyre növekvő kizsákmányolás és a földesúri kisajátítások a magyar jobbágyság nagy részét elproletarizálták. A 19. század első felében aztán ugrásszerűen meggyorsult a telekaprózódás és a zselléresedés folyamata; a parasztságnak egyre hatalmasabb tömegei vesztették el földjüket részben, vagy egészben. A jobbágyság a nagybirtok harapófogójában zárt határok közé szorult, nem tudott tovább terjeszkedni. Ebben az esetben pedig már „nem szükséges a földművelőket földjeikről elűzni ahhoz, hogy kisajátítsák őket". 5 A jobbágyelszegényedés folyamatát talán a legélesebben a jobbágyok és a zsellérek számának viszonyában világíthatjuk meg. Az úrbérrendezés korában 100 telkes jobbágyra 56 zsellér esett. Hat évtized múlva, 1846-ban, az országban 100 jobbágyra 478;